Az évközi tizenhatodik vasárnap evangéliumi részének gyakori újraolvasása arra hív meg, hogy felébredjek. Az ébredés azt jelenti, hogy az Egy Úrral vagyok, mert csak az az Egy a szükséges. Ha azt az Egyet szemlélem, vagyis Őt, akkor a legkisebb tett is értékesebbé válik, mint bármilyen nagy tett az Úr nélkül, aminek eredményeképpen üressé válhatok!
Az Úrban és az Úrral való lét minden tevékenységnek az alapja.
Ha az Úr nevében és az Úrért teszek nagy és látványos dolgokat, de nem mutatom a szeretet apró jeleit a mindennapokban, akkor egészen biztos, hogy nem az Úrért teszem, hanem csak az Úr nevében dicsőítem magamat. Ez pedig keresztény létem karikatúrája. Nem az elkövetett hibáimra, bűneimre gondolok, hanem arra, ha igazából magamat akarom előtérbe helyezni és nem az Urat. Kiderül helytelen önszeretetem, vagyis egoizmusom, s ebből ered s fejlődik ki aztán minden „izmus”, amely az önzetlenség álruhájába bújva és az önzetlenség látszatát keltve valójában magát dicsőíti.
A legnagyobb, legőszintébb dicsőítés az, amikor felujjong a szív magától: nem azért, mert kell, hanem azért, mert belülről jön.
Valójában hálás vagyok minden olyan emberért, aki arra tanít, mit, hogyan nem szabad tenni. Ettől még nagyon is tudatában vagyok fogyatékosságaimnak, bűneimnek és gyarlóságaimnak, de mégis azoktól tanulok sokat, akik Isten nevében sokat tesznek, de valójában félnek és rettegnek a szeretettől. Félnek bízni Istenben, akire vágynak és öndicsőítésükkel megtagadják Őt. Ezért mindent megtesznek és meg is szerveznek, hogy hibáikra fény ne derüljön, de pontosan ezekből a sokrétű tevékenységükből derülnek ki a hibák, amelyeket nem szeretnének megmutatni a világnak.
Ez a „Márta tevékenység” lényege: sürögni és forogni az Úr körül, de nem élni az Úrban – s ezért lesz élet az „űr”-ben, az ürességben. Aztán az üresség tátong és fél magától – pedig ez lenne újra az alkalmas pillanat, hogy befogadjam ürességembe a teljességet, a gonosz lélek helyett a Szentlelket.
Nem akarok általánosítani – félreértés ne essék! – de már nagyon sok szent életéből is kiderült, hogy amíg sokat forgolódtak és tettek, ürességüket és szeretettől való félelmüket próbálták leplezni. Aztán amikor elengedték végre saját elképzeléseiket és tényleg alázatossá és önazonossá váltak, akkor leültek az Úr lábaihoz, hogy az Úrban és az Úrral éljenek.
Rádöbbentek, hogy csak az az Egy a szükséges, amit Mária választott, aki az Úr lábainál ült és látszólag nem tett semmit, miközben Márta felszolgált, sürgött és forgott. Mária is tudott felszolgálni és szolgálni, de az Úrra alapozta minden tevékenységét.
Az évközi tizenhatodik vasárnap evangéliumi részének gyakori újraolvasása arra hív meg, hogy felébredjek. Az ébredés azt jelenti, hogy az Egy Úrral vagyok, mert csak az az Egy a szükséges. Ha azt az Egyet szemlélem, vagyis Őt, akkor a legkisebb tett is értékesebbé válik, mint bármilyen nagy tett az Úr nélkül, aminek eredményeképpen üressé válhatok!
Ezért az evangéliumi rész helyes értelmezése nem a vagy-vagy gondolkodás, amíg vagyunk mi és ti, amíg vagy csak az egyiknek vagy csak a másiknak lehet igaza.
Az evangéliumi rész az Úr igazi magatartására utal: lehet igazad nekem is és neked is egyszerre, ha időnként egymás helyébe ülünk és a másik szemszögéből, a másik szemével nézem ugyanazt az Egy Valóságot. Ha nem az Egy Valóságot nézzük, akkor mindenki megvan a maga kis valóságával, amely azonban a Nagy és Egyetlen Valóság részlete csupán. Amíg a vagy-vagy valóságában élünk, addig nem tud igazi egység lenni, s ebből kifolyólag őszinte szeretet sem. Az igazi egység ugyanis nem más, mint az őszinte egyetlen szeretet, amelyet ki-ki a maga szintjén mutat meg és mutat fel.
Az „is-is” valósága az evangélium szíve. Ha őszintén közeledem a másikhoz és ő is felém, akkor abból őszinte találkozás történik, még akkor is, ha teljesen más valóságból érkezünk. Mindenki más valósága azért más, mert még nem látjuk a Nagy, Egyetlen Valóságot, Akiben élünk, mozgunk és vagyunk (vö. ApCsel 17,28). Ezért csak az az Egy a fontos és Mária „a jobbik részt választotta” (Lk 10, 4): az Úrral való együttlétet, az Úrban való Létet, s akkor nem merül le és nem merül ki a tevékenységben, bár ugyanannyit – vagy akár még többet is! – dolgozhat.
Egy más ember lehetsz te is – és más is vagy, mint én – ahogy én is egy más ember vagyok. De ha TE IS és ÉN is – az Egy szükségesre, az Alapra figyelünk, akkor az IS-IS krisztusi életvitelt gyakorlom mindennapjaimban, s akkor majd a Létből születik az igazi Tét és nem fordítva. Ha azt akarom, hogy cselekedeteim miatt értékeljenek, akkor még nem bíztam Őrá magam, s ezért félek csak lenni – ezért mindent megteszek, hogy észrevegyenek. S ebből kudarc lesz, bármennyi sikert is elkönyvelhetek földi életemben.
Temetések alkalmával sokszor nagy a kísértés, hogy egy embert tettei alapján ítélünk meg. Ez nem rossz, csak nagyon nem elég. A végső kérdés az, hogy tetteimben szeretettel jelen voltam, vagy csak azért tettem, hogy észrevegyenek és szeressenek. Ha az Úr iránti szeretetem a tetteim egyetlen és végső motivációja, akkor jó az út, mert csak az az Egy a szükséges.
A misztikusok nagyrésze, amikor az EGYRŐL beszél, akkor a SZERETETRE GONDOL. Az igazi szeretet ugyanis a Nagy Egységbe vezet. Jézus is ezért imádkozik főpapi imájában: legyenek egyek az Úrban. Mert ez az Egység a lényeg, hogy ne essem kétségbe.
Sajgó Balázs
Forrás, fotó: Vatican News
