Az a lényeg, hogy én odaüljek, s Ő rendelkezzen velem. Ha nem ez történik, akkor még az imaidőmet is magamhoz szabom és átveszem az irányítást, amelynek következménye ismét csak a kiégés lesz s kiszárad életem, mert termelni akartam s nem hagytam időt arra, hogy Ő dolgozzon általam.
Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliumának első mozzanatában a tanítványok kérik Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni.
Meglepő ez a kérés, ha arra gondolok, hogy hitüket gyakorló zsidó emberek kérik ezt, akik gyermekkoruktól kezdve minden napjukat imával szentelték meg. Tehát igazán nem állítható róluk, hogy ezek a tanítványok előtte ne imádkoztak volna. Mégis, amikor Jézus visszatér a hegyről és látják a bensőséges imától sugárzó arcát, ráéreznek arra, hogy saját imaéletük még nem az igazi. Nem mintha előtte rosszul imádkoztak volna, hanem felismerték, hogy tovább kell lépniük. Látják, hogy Jézus másképp imádkozik. Nem csak szavakat mond – kapcsolatban él.
Az ima nem szabály, hanem találkozás! Az imák elmondása ráhangolhat arra, hogy bekapcsolódjak a Szentlélek áramlásába, hogy Ő imádkozzon bennem „szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Az ima sorrendje ugyanis az, hogy időbeli sorrendben elkezdem én, majd folytatja Ő bennem és én elhallgatok, hogy meghallhassam Őt. Igazából, amikor azt hiszem, hogy én kezdtem el, még az sem igaz: valójában Ő kezdi el bennem. Az ima Istennél kezdődik!
Az a lényeg, hogy én odaüljek, s Ő rendelkezzen velem. Ha nem ez történik, akkor még az imaidőmet is magamhoz szabom és átveszem az irányítást, amelynek következménye ismét csak a kiégés lesz s kiszárad életem, mert termelni akartam s nem hagytam időt arra, hogy Ő dolgozzon általam.
Az ima nem szabály, hanem találkozás azzal a Valakivel, Aki bennem sóhajtozik s Önmaga felé szeretne visszaédesgetni. Nem úgy, mint a példabeszédben szereplő ember, akinek ajtaján éjnek idején kopog a barátja, kenyeret kér tőle, s ő csak a kitartó kérésre kel fel az ágyból, hogy segítsen barátján. De ha a kitartó kérésre, még ő is segít, akkor mennyivel inkább az Atya, aki Szentlelke által imára indít, hogy magához vezessen a jézusi mintára. Ez forradalmi: Istent atyaként szólíthatjuk! Nem távoli úr, hanem közeli, gondoskodó jelenlét.
Ez a rész a bizalomról szól. A mennyei Atya nemcsak ad, hanem a legjobbat adja – önmagát, a Szentlelket.
S ha „késlekedik”, annak mindig oka van. Egyrészt azért, mert az ima formálja a szívet. Ha ízlelgetve ismételgetem azt a szót, hogy „Atyánk”, akkor számban nevének jó íze lesz, ahogy Ady Endre is megfogalmazta „Köszönöm, köszönöm, köszönöm” c. költeményében. Sőt, a szó ismételgetése és ízlelgetése névvé válik bennem: már nem csupán egy szót ismétlek, hanem az Atya neve – AKI JELEN VAN! – jelenlétté válik bennem s mindazokban, akik ezt gyakorolják. Így jön el közöttünk országa, épül bennünk és általunk, s ráhangolódunk az Ő akaratára, ami mindig jó, csak még nem látjuk, amikor kérjük.
A lényeg a kitartás.
Nagyon kedves gyermekkori emlék jut erről eszembe: amikor a kommunizmus idején hosszú sorban álltunk a kenyéradagért az üzlet előtt, s mikor végre több mint egy órán belül sorra kerültem, a szemem előtt fogyott el a kenyér. Szomorú és csalódott voltam, s hirtelen az az ötletem támadt, hogy mégis kérjem a lehetetlent. Az elárusító néninek azt mondtam, hogy ha már el is fogyott a kenyér, akkor megkérem szépen, adjon a pult alól. Azt hallottam ugyanis, hogy ott még szokott lenni. Ő pedig rámnézett kedvesen, lehajolt és adott egy kenyeret.
Tudom, hogy minden példa sántít, de Istennek mindig van a pult alatt olyasvalami, amit egyénenként mindenkinek ad. Csak éppen rá kell hangolódnom, hogy tudja adni, ebben pedig a kérő, kitartó, állhatatos, Nevét ízlelgető ima biztosan segít. Kizárt dolog, hogy ne segítsen. Csak sokszor nem úgy, ahogy én szeretném.
Ezért érdemes gyakorolni, ízlelgetni Nevét, hogy szülessen meg bennem és bennünk az Országa, hangolódjunk akaratára, hogy lent is megtörténjen, ami fent és kint is, ami bent.
A mindennapi kenyeret Tőle kell kérnem – a pult alól is. Ő pedig – mivel mindannyiunk közös szerető Atyja – adja magát azoknak, akik őszintén és nyitottan tárják ki szívüket, lelküket, egész lényüket, hogy elteljenek Vele és így a megbocsátás és megtisztulás által jutnak vissza Őhozzá, Akihez mindig is vágytak.
Ahogy kérünk, keresünk, zörgetünk – egyre nyitottabbá válunk a befogadásra. Isten válasza nem mindig az, amit várok, de mindig szeretetből fakad. Nem csupán „dolgokat” ad, hanem kapcsolatba von, nevel, alakít – saját magával és másokkal.
A kérdés csak annyi: kapcsolatban akarok lenni Vele vagy csak ajándékait akarom?
Sajgó Szabolcs Forrás, fotó: Vatican News
