Krisztusban drága jó testvéreim!
Hogy nem is olyan egyszerű dolog jól imádkozni, annak ékes bizonysága az apostolok kérése, amelyhez mi is szívesen csatlakozunk: Uram, taníts meg minket imádkozni! Erre a tanításra különösen szükségünk van a mi korunkban, amikor annyi külső és belső körülmény nehezíti az imaélet kivirágzását. A külső lárma, a belső csend hiánya, az olykor túlzásba vitt tevékenység, a hit gyengülése mindmegannyi akadály az imádság gyakorlásában. Ezért kell Jézushoz fordulnunk és tőle kérni eligazítást ebben a fontos kérdésben. Ha valaki, hát ő tudja igazán, mit kell Istennek mondanunk, mit kell Istentől kérnünk.
Nem kétség, hogy emberi kapcsolataink kialakításában és elmélyítésében fontos szerepet játszik a beszéd képessége. Anyanyelvünk elsajátítása minden további fejlődésünk fontos feltétele. Ugyanezt elmondhatjuk lelki anyanyelvünkről, az imádságról is, ami semmi mással nem helyettesíthető érintkezésünk az Istennel. Az imában vele társalgunk és ez akkor lesz jó, ha úgy beszélünk Vele, mint szüleinkkel vagy barátainkkal. Köztudomású, hogy a nyelvtanulásban a gyakorlás és újra csak a gyakorlás a legfontosabb. Ugyanez érvényes imádságos életünkben is. A jó imában nemcsak mi beszélünk, hanem meghallgatjuk Isten hozzánk intézett szavát is. Szól hozzánk a Szentírásban, egyházunk tanításában, az igehirdetésben és igen gyakran lelkünk titkos „kamrájában”. Valaki abban határozta meg az imádság lényegét, hogy Isten gyermeke beszél mennyei Atyjával. Ennek a beszélgetésnek az a célja, hogy elmélyítse a Vele kialakítandó személyes kapcsolatot. Az ima elsődleges célja nem az, hogy kérjünk, hálálkodjunk, dicsérjünk, engeszteljünk, hanem Istent keressük. Ennek érdekében el kell szakadnunk mindattól, ami ebben akadályozna. Például bűneinktől vagy teremtett dolgok helytelen szeretetétől.
Az Istennel folytatott párbeszéd lényeges feltétele, hogy felismerjük Isten velünk kapcsolatos tervét és ennek megvalósításán munkálkodjunk. Ezt írja le Prohászka Ottokár püspök: „Voltak csendes művészek, akik egy kaput faragtak, egy rostélyt kovácsoltak, egy könyv iniciáléit festették életükön át, én is ilyen csendes művész vagyok. Egész életemen át életemen dolgozom. Ha remekművet kőben, színben, fában, szóban, hangban alkotni nem is tudok, ez nem baj. Csak tudjak alkotni önmagam érzületében.”
Drága jó testvéreim!
Általános tapasztalás, hogy akkor imádkozunk a legbuzgóbban, ha valami kérni valónk van az Istentől. Mindez nem kifogásolható, hiszen Jézus biztat: Kérjetek és kaptok! Zörgessetek és ajtót nyitnak nektek Helytelen lenne azonban, ha imaéletünk kizárólag a kérésekre korlátozódna. A német költő, Goethe édesanyja ezzel kapcsolatban igen elgondolkoztató sorokat írt fiához intézett levelében: „Ha komolyan összeszámolnánk azokat az ajándékokat, amelyeket Istentől kapunk, akkor eszünkbe se jutna újabbakat kérni. Sajnos mi emberek — és ez tudatlanságunkból is következik — sokszor olyasmit is kérünk, ami nem válna javunkra, ha teljesülne.”
Egy indiai legenda szerint Visnu istentől azt kérte egyik imádója, hogy teljesítse három kérését. Visnu beleegyezett, de kijelentette: csak három kérésről lehet szó. Emberünk elsőnek azt kérte, haljon meg a felesége, hogy nála szebb és jobb asszonyt vehessen feleségül. Kívánsága azonnal teljesült. A temetésre eljöttek a rokonok, a barátok és nem győzték dicsérni az asszony erényeit, jó tulajdonságait. A férj is belátta, hogy meggondolatlanul cselekedett és azt kérte Visnutól: támassza fel a feleségét. Ez is megtörtént. Vajon mit kérjen harmadszorra és utoljára? Nem akarta elhamarkodni a dolgot és tanácsot kért barátaitól. Ezek azt ajánlották: kérjen hosszú életet, vagyont, hírnevet, dicsőséget. Emberünk azonban mindezt nem kérte. Végül sok év után magától Visnutól kért tanácsot a harmadik kérését illetően. Ő pedig mosolyogva ezt tanácsolta: Kérd azt, hogy mindig megelégedett légy, mert ez ér a legtöbbet életünkben.
Drága jó testvéreim!
Az apostolok nemhiába kérlelték Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Tegyük ezt mi is, és kérésünk nem marad meghallgatás nélkül. Isten elküldi Fiának Lelkét a szívünkbe, „hiszen gyengeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen.” A hívő ember imaéletében nincs magára hagyatva. A fontos az, hogy imáink által Isten kezébe helyezzük életünket. Újra csak Prohászka püspököt idézem: „Imádkozni annyi, mint lelkünket Isten felé kifeszíteni, mint ahogy a lepke kifeszíti szárnyait a napsugárban, s felszívni az isteni benyomásokat, a fényt, az energiát s aztán átélni azt.”
Ezt a lelkületet kell ápolni magunkban és ezáltal minden napunkat beragyogja az imádságból fakadó fényesség. Ne legyünk gyertyák, amelyeket kioltanak a szentmise végén. Hasonlítsuk inkább az örökmécshez, amely szüntelenül ég az Oltáriszentség előtt.
Azt olvassuk a Bibliában, hogy a teremtéskor Isten elvezette Ádám előtt a teremtett lényeket és Ádám nevet adott nekik. De ezek a nevek nekünk már semmit sem mondanak. Tisztán szavak, melyek a dolgokat jelölik. Ilyen üres szó lett számunkra az is, hogy Isten. Minek is nevezzük, ha azt akarjuk, hogy megteljék tartalommal? Nevezzük Szentnek, teremtőnek, Mindenhatónak? A zsidók Adonájnak nevezték, ami magyarul Urat jelent, s ez tiszteletből nem volt szabad kimondani. Ekkor jött Jézus és azt mondotta: nevezzétek Istent atyátoknak. Ezt mindenki érti. Nos, róla kell elmélkednünk s megkérdezni önmagunktól: mivel is tartozunk az Atyának?
1. Az Atyát tisztelni kell
Mi teszi elviselhetővé az életet? A szeretetre sokszor kevés az erőnk, de az üres udvariasság sem elég. A kettő között ott van a tisztelet. A vihar nem tisztel semmit, elönti termő földjeinket. Az állat sem ismer tiszteletet, a galambok odaülnek a szobrok fejére és bepiszkolják. A tisztelet az emberrel kezdődik. Senki sem közömbös, tisztelik-e, becsülik-e, vagy pedig semmibe sem veszik. Ha valakit sértegetnek, ez olyan, mintha éles kést szúrnának belé. Elveszíti életkedvét… De hát miért beszélek én az emberek tiszteletéről, amikor a mennyei atya tiszteletéről akarok szólni? Azért, ha Isten tisztelete kiveszik a lelkekből, akkor az embereket sem fogják tisztelni. És mit tiszteljünk az emberben? Azt, hogy Isten képére van teremtve. De hát, hogy lehet tisztelni az embert, mondhatná valaki, amikor tele van gyarlósággal, sőt bűnnel? Így csak az beszél, aki nem ismeri önmagát. Goethe mondotta: „Minél öregebb leszek, annál inkább szelídebb is vagyok. Egyetlen hibát sem látok másba, amit én magam is ne követhettem volna el.” Ezért mondja Jézus: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél.” Nos, ha mi emberek így vagyunk a tisztelettel, akkor Atyánkat is sérti, ha nem tiszteljük. Ezért mondjuk az imádságban: „Szenteltessék meg a neved!” — Valaki a vonaton Istent káromolta. Egy idősebb férfi fordult hozzá: „Nagyon kérem, ne sértegesse az apámat.” A káromkodó meghökkent: „Magát sem ismerem, hogyan ismerném az apját?” Az idős férfi válaszolta: „Márpedig az én apám a maga apja is, valamennyiük közös atyja. Ha Istent káromolja, ezzel az Atyát sértegeti.”
2. Az Atyának engedelmeskedni kell
Keresztelő Szent Jánost egyszer hivatalosan is megkérdezték: „Ki vagy te?” És ha nekem szegezik a kérdést: „Te ki vagy?” — csak egyet felelhetek: „A mennyei Atya gyermeke.” Nézzük Jézust. Tizenkét éves korában mondja előszőr: „Atyám házában kell lennem.” Aztán eljön az idő, amikor hívja az Atya. Még egyszer végig járja az erdőket-mezőket, ahol gyerekeskedett, ami hozzánőt a szívéhez. Most búcsúzott tőlük: „Mennem kell, Atyám szólít.” Édesanya közben özveggyé lett, most szeretne leginkább támasza lenni. Mária nem panaszkodik, de könnyes a szeme: „Anyám, mennem kell, ez az Atya akarata.” Amikor fáradtan és éhesen ül egy fa alatt, tanítványai ételt hoznak neki, ismét így szól: „Az én eledelem, hogy Atyám akaratát cselekedjem.” És amikor a szenvedés közeledik, újra fölhangzik ajkán: „Atyám, … ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” Istennek van akarata, de akaratát nem a szeszély és nem a hatalomvágy, hanem a bölcsesség irányítja. Nem kényszerít, hanem azt akarja, lássuk be, hogy a mi javunkat akarja. Budapesten, a Múzeum körúton az egyetem falán látható a normál óra. Hozzá igazítják a többi órát. Meg lehetne tenni, hogy az egyik órát előbbre, a másikat hátrább igazítanák. Éljen a szabadság! — de akkor összeütköznek a vonatok, és káosz lesz a világból. Isten akarata a mi normál óránk, nekünk kell hozzá igazodnunk és nem neki hozzánk. Ezért imádkozzuk a Miatyánkban: „Legyen meg a te akaratod!”
3. Atyánkban bízni kell
Figyeljük csak meg, hogy sárgulnak a lombok, hogy pusztulnak a fák. Miért? Mert meg van fertőzve a levegőjük. Az emberi lélek is hervad és pusztul, ha nincs meg körülötte a bizalom légköre. A hamis gyanúsítás és az alaptalan vád hozta az első Nagypénteket, mikor Jézust gyanúsították, és azóta is annyi embernek lett nagypéntekje, álmatlan éjszakája, nyomasztó érzése: nem bíztak benne. Milyen fájdalmat okozhat egy édesapának, édesanyának, ha gyermekei nem bíznak benne. De így van ez a mennyei Atyával szemben is. Aki nem bízik Istenben, annak gyenge a hite, mert vagy a mindenhatóságát, vagy a szeretetét vonjuk kétségbe. Az egyházban minden nagy intézmény a nagy bizalomból született. Don Bosco egész világot behálózó nevelő otthonai, Kalkutai Teréz anya szeretetotthonai a semmiből nőttek ki. A semmiből? De hiszen a semmiből nem lesz semmi. Isten jóságából és gondviselő szeretetéből fakadtak, mert határtalanul bíztak benne. A kút is annyi vizet ad, amennyit merítünk belőle. Ha kis pohárral, korsóval vagy vödörrel merítünk, mindegyiket teletölti. Isten is olyan mértékkel ad, amilyen a bizalmunk mértéke. Aki nem bízik Istenben, az telve aggállyal, szorongással és szomorúsággal. Aki viszont bízik, annak lelke otthonra talált s napfényben fürdik az élete. Ámen.
Csiszér Imre erszébetbányai plébános
