Az Isten „felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk” (Lk 12,37). Nekünk szolgál egy olyan örökkévalóságban, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit azoknak készített, akik őt szeretik. Valaki mesélte, hogy azért szeret motorkerékpárral száguldani és hegyet mászni, mert ezekben a helyzetekben nincs idő gondolkodni. Csak a pillanat, csak a most van. Nincs idő mérlegelni, sokat tűnődni, mert akkor nagyon könnyen bekövetkezhet a baleset.
Elgondolkodtam és aztán több mély lelki írótól olvastam is, hogy azért keresik sokan akár az életveszélyes kalandokat is, hogy legalább addig ne gondolkodjanak.
S érdekes módon, akkor élünk igazán, azokat a pillanatokat éljük meg igazán, amikor jelen vagyunk. S ha igazán megéljük a jelen pillanatot, nem unatkozunk. A jelen pillanatban rejtőzik az Isten. Ezt keresik és „találják meg” sokan a veszélyben.
Isten azonban nemcsak a vészhelyzet pillanataiban van jelen, hanem a jelen pillanat csendjében is. Mégcsak hegyet mászni sem szükséges és máris ott van, ha kinyitom belső fülemet és figyelek rá. Rögtön eltölt Lényével, Szentlelkével és növekedem Őáltala, Ővele és Őbenne. Ez az éberség lényege.
Sokan úgy gondolják – és az evangélium is ezt sugallja első olvasásra – mintha Krisztus második eljöveteléről lenne szó és mintha ettől félni kellene. A tolvaj hasonlata is ezt sugallja, hiszen a tolvaj nem egy bizalmat gerjesztő valaki. Pedig a példabeszéd nem a tolvajról beszél, hanem arról, hogy ez bármikor bekövetkezhet, mint ahogy be is következik többször is, amikor megtapasztalom Isten jelenlétét életemben. Krisztus mindig el akar jönni, be akar jönni, jelen akar lenni életemben – csakhogy éppen én vagyok az, aki elveszek az időben. Ahogy a hegymászónak éppen nincs ideje gondolkodni, úgy a jelen pillanat megélése is az „időtlenség” tapasztalatával ajándékoz meg, amikor „megáll az idő”.
Sajnos, sokszor éppen vészhelyzetnek vagy valamilyen tragédiának kell történnie ahhoz, hogy felébredjek – amit addig is megtehettem volna, de hát halasztani hajlamosabb vagyok, s ilyenkor veszítem el azt a gyönyörű dolgot, amit jelennek neveznek. Pedig a jelenben élni az igazán helyes keresztény magatartás.
A múltból tanulhatok, tapasztalatokat gyűjthetek, de ha állandóan abban ringatom magam, hogy milyen jó volt régen, akkor csak megkeseredik az életem, a jelenem. Ha meg csak a jövőről álmodozom, ismét elveszik a jelen. Pedig csak a jelen van, bármennyire is hihetetlen. A múlt elmúlt, a jövő még nincs. A jelenben van a döntés. A jelenben lehetek JELEN Isten és mások számára – sőt a magam számára is. Ebből születhet tudatos élet, s ez a tudatosság jelenti azt a készenlétet, amiről beszél a mai példabeszéd. Így is kezdődik: „Ne félj te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot.”
Nekem, Neked készült el ez az ország, amely már most bennem van, s amelynek építésén nekem dolgoznom kell. Amit ma építek, abból épül fel az élet. A halogatás sohasem jó megoldás.
Anthony de Melo SJ, nagyon szépen fogalmazza meg ezt a tényt, amikor így ír: „ A legtöbb ember, noha nem tud róla, szunnyad. Szunnyad születésekor, szenderegve él, szunnyadva házasodik, álmában nevel gyermekeket, szunnyadva hal meg, anélkül, hogy valaha is felébredne. Sohasem érti meg a szeretetteljes és gyönyörű voltát annak a dolognak, amit emberi létnek nevezünk...tragikus módon az emberek többsége sohasem látja meg, hogy minden jól van, mert mindnyájan szunnyadnak. Rémálmot látnak...”
Az elmúlt vasárnap a földi kincsek túlzásba vitelének tematikája tárult elénk, ma ez a téma tovább tárul és az éberség fontosságára figyelmeztet. Ha nyitott szemmel és szívvel járok körül a világban, akkor ráébredek az éberség, s ennek keretében a MA, a JELEN fontosságára, hiszen a Mára való figyelés tesz igazán éberré bennünket.
Egy úr bekopog fia ajtaján: „Fiam - szól oda neki – ébredj fel! A fiú azt feleli: „Nem akarok felkelni, Papa.” Az apa elkiáltja magát: „Kelj fel, iskolába kell menned!” A fiú azt feleli: „Nem akarok iskolába menni!” „Miért nem?” – kérdi az apa. „Három okból” – válaszolja a fiú. „Először is, mert unalmas; másodszor mert a gyerekek ugratnak engem; harmadszor pedig, mert utálom az iskolát”. Mire az apa a következőket mondja: „Nos, mondok neked három okot, miért kell iskolába menned. Először is, mert ez a kötelességed; másodszor, mivel negyvenöt éves vagy; és harmadszor, mivel te vagy az iskolaigazgató.”
Nem kell félnem a Jelentől. Isten nem tolvaj, hanem szerető Isten, aki azt akarja, hogy már most Vele legyek. Ha jelen leszek számára, tudatosabb életet élek és így végzem munkámat is, hogy készüljek arra az Országra, amely majd teljessé válik.
Az Isten „felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk” (Lk 12,37). Nekünk szolgál egy olyan örökkévalóságban, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit azoknak készített, akik őt szeretik.
Ő már most szolgál és mindig felszolgál. Ilyen a mi Istenünk, Őróla beszél Jézus. Mindig.
Forrás, fotó: Vatican News
