Krisztusban drága jó testvéreim!
Gyakran biztatjuk magunkat ilyenféleképpen: Ne légy türelmetlen, várj egy kicsit! Mindez érthető, ha meggondoljuk, hogy életünk alapélményei közé tartozik a várakozás. Ezek lehetnek kellemesek vagy kellemetlenek. Mindig jó valami szépre, vágyainkat beteljesítő találkozásra várni. Hosszú éveket töltünk a gyermekkor tündérkertjében, ahonnan a remény utcái vezetnek a boldognak álmodott jövendő felé. Édes izgalommal járunk a barátság és a szerelem kertjében és várjuk az életünket beteljesítő találkozásokat. Vannak azonban fájdalmas, szomorú várakozások. Várjuk a magányosság éjszakájában egyre csökkenő reménnyel a hajnali fények érkezését. Várjuk betegágyunkon a fájdalmak múlását, az egészség visszatérését. Várjuk életünk nagy várótermében a fekete vonat, a halál érkezését. Közös emberi sors ez, nem kivétel alóla a keresztény ember sem. Ha azonban azt kérdezem, miben különbözik a keresztény ember a többi embertől, habozás nélkül ezt válaszolom: Abban, hogy a keresztény Jézus érkezésére várakozik. Teszi ezt abban a reményben, hogy Jézus ígéretéhez híven valóban eljön értünk.
Aki megette kenyere javát, jól tudja, milyen kevés benne a „Rózsadomb” és mennyivel több a „Golgota”. Amikor komolyan szembenézünk emberi sorsunkkal, feltevődik a kérdés: van-e értelme, mi az értelme földi életünknek? Miért vagyunk beledobva a földi létezés néhány évtizedébe, mikor minden erőfeszítésünkre, létezésünk örömére pontot tesz a kegyetlen halál? Hát nem kegyetlenség megízleltetni az élet édes ízeit és utána minden tiltakozásunk ellenére a megsemmisülés sírjában hullni? Mit ér az élet, ha a halál várótermében kell végig élnünk? Miért gyúlt ki öntudatunk fénye, ha elnyeli a halál sötétje? Minden gondolkozó ember fejében megfordulnak ezek a gondolatok és választ keresnek. Jézus vállalkozott erre a feleletre és világosan megfogalmazta. Arra tanít, hogy földi életünk valóban várakozás, de nem az anyagba történő visszahullásra, hanem az örök életre. A Földi élet csak kóstoló az örök szeretetből. A földi élet csak kóstoló az örömből és a boldogságból. A földi élet csak kóstoló s szépségből, a gyönyörű igazságból. A földi élet csak felkészülés az igazi életre. Csak ez a hit teszi érdemessé azt az életet, amelyet a sötéten látok szerint nem érdemes leélnünk. Várakozás az életünk arra a Krisztusra, aki beteljesíti legelemibb vágyunkat: a végleges élet boldogságát.
Drága jó testvéreim!
Mindig sorsdöntő esemény, ha átformáló erejével belép életünkbe Jézus. Legtöbb esetben ez a belépés, ez a találkozás a keresztény nevelés iskolájában történik. A hitoktatás, a családi közösség, a templomi liturgia, az egyházközség mind meg annyi lehetőség a találkozásra. Sokszor azonban ezek a találkozások felszínesek és éppen ezért átmeneti jellegűek. Nem hatolnak be életünk szívébe, közepébe. Márpedig minden emberi és isteni kapcsolat csak akkor tudja átalakítani, gazdagítani életünket, ha gyökeret ver a szeretetben. Csak ebben az esetben részesülünk olyan belső gazdagságban, ami lényegesen megemeli életünk színvonalát. Csak ilyen állapotban hasonlítunk azokhoz az emberekhez, akik az evangélium beszámolója szerint uruk érkezésére várnak.
Ki nem tapasztalta meg közülünk egy-egy szeretett személyre történő várakozás édes izgalmát? Ez a várakozás ragyogó fénybe öltözteti gyorsan szárnyaló perceinket. A mélyen hívő ember életörömét felfokozza az a körülmény, hogy Jézusra várakozik. Ennek a találkozásnak jelentősége nagymértékben függ attól, milyen hittünk és szeretetünk hőfoka. Minél inkább elfordulunk a teremtmények rendetlen, túlzó szeretetétől, annál jobban meghalljuk a hozzánk érkező Jézus léptei neszét. Azt is érdemes hangsúlyoznunk, hogy Jézus barátsága nem jelenti személyiségünk feladását. Éppen ellenkezőleg! Akkor számíthatunk létünk, személyiségünk beteljesülésére, ha Jézusnak ajándékozzuk szívünket. Nem véletlen, hogy a világ fiai, a test és vér emberei, a kegyetlen zsarnokok mind hasonlítanak egymáshoz. Ezzel ellentétben a Jézussal élő emberek, főleg a szentek mind olyan egyéniségek, akik sajátos, egyéni színekkel tündökölnek. Isten kegyelme éppen ezeket bontja ki, hogy ezzel is megmutassa egyetlen példányú emberségünk gazdagságát.
Arról is érdemes megemlékeznünk, hogy Jézussal igen gyakran a szenvedések útján találkozunk. Vajon miért? A balkáni hegyekben szedett rózsalevelek a világ legfinomabb parfümjét adják. Ennek azonban van egy fontos feltétele. A rózsaszirmokat az éjszaka kellős közepén kell összegyűjteni. A munkások éjfél után kezdik a gyűjtőmunkát és egy-két óráig végzik rózsagyűjtő tevékenységüket. Vajon miért? A tudósok vizsgálata nyomán kiderült, hogy a virágok ebben az éjszakai órákban adják a legkellemesebb illatot. Az aromák negyven százaléka a nappali fényben elenyészik.
Jézus sohasem állt annyira közel hozzánk, mint szenvedése éjszakáján. Ennek vállalásával bizonyította irántunk táplált szeretetét. Nem véletlen tehát, ha nekünk is a szenvedés utcájában lehet és kell megmutatnunk szeretetünk hőfokát. Nem kell, sőt nem szabad keresnünk a keresztutat, de nem szabad pánikszerűen menekülnünk előle. Csak ki kell nyitnunk a szemünket és akkor felfedezzük a felénk közeledő Jézust. Találkozásunk nyomán hajnalba fordul a sötétség, a szenvedés tövissel bélelt köntösében az öröm asztalához ültet megérkező Urunk.
Drága jó testvéreim!
Az egyik lelkipásztor mesélte el a következőket: Mindig szerettem az erdőket, kis híja, hogy nem lettem erdőmérnök. Egyik alkalommal szótlanul jártam a fák között, amikor magam előtt megpillantottam egy embert. Magányosan járta az erdőt, megállt a fák ellőt, némelyekre jelet rajzolt, aztán ment tovább. Néhány nap múlva más emberek jelentek meg fűrésszel és fejszékkel felszerelve, és amelyik fa meg volt jelölve, azt könyörtelenül kivágták. Így jár közöttünk is láthatatlanul valaki, és akit megjelöl, annak mennie kell.
Testvéreim! Erről van szó a mai evangéliumban. Jézus felszólít bennünket, hogy éberek legyünk. Három dolog rejlik ebben a szóban, hogy éberség:
1. Készen várni
Az élet célja nem a halál, az csupán a végpont, az élet célja: Isten. Tehát a cél nem valami, hanem valaki. Életünk igazi célja, hogy fölkészüljünk erre a találkozásra. Isten nem egy gondolat, nem elvont fogalom, hanem élő személy. Nagyon sok ember azért veszíti el hitét, mert Isten sohasem jelentett valóságot az életben. Imádkozott, mert megtanították rá, de nem azért, hogy Istennel találkozzék. Templomban járt, mert az volt a szokás, és nem azért, hogy Jézussal találkozzék. És meghal, mert az óra lejárt, de nem azért, hogy Istennel találkozzék. A vallás lényege éppen az, hogy fölkészítsen bennünket erre a találkozásra. Tehát semmiképpen sem hangulat dolga, vagy lelkesedés dolga, vagy pláne tetszés dolga. Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, s az a föladatunk, hogy ezt a képét kidolgozzuk magunkban. Az ember negyven esztendős korában már felelős az arcáért: vannak bűnöző arcok, vannak semmitmondó, közönséges arcok és vannak mélyen emberi arcok: szeretet, jóság, tisztelet és bizalom olvasható le róluk. Nézzük meg két fényképet, az egyiket gyerekkorunkból, a másikat felnőttkorunkból. Mind a kettő emberi arc, és mégis mennyire különböznek egymástól. Magasabb síkon el lehet mondani, hogy a megkeresztelt gyermek arca is fénykép az Istenről, de ennek az arcnak is még mennyire kell alakulnia, hogy elkészüljön benne Isten tükörképe. Erre kaptuk az életet. Ha eddig nem gondoltunk rá, most tudatosítsuk!
2. Készen lenni
Minden napunk az egész élet rövidített kiadás: a reggel olyan, mint a születés, az este, mint a halál. Ezért minden este meg kellene kérdeznünk magunkat: készeb vagyok-e a nagy találkozásra? Az egyik szentet, aki éppen sakkozott, megkérdezték, mit tenne, ha tudná, hogy negyedóra múlva meg kell halnia? „Befejezném ezt a játszmát” – válaszolta. Más szóval: készen állt, életében minden dolog a maga helyén volt. Azt akarta mondani, ha valaki készen áll a nagy találkozásra, ha éppen főzés közben jön a hívás, egyszerűen leteszi a kanalt, ha írás közben jön, leteszi a tollat, ha munka közben, leteszi a szerszámot: „Készen vagyok, Uram!” Az ember élete hasonló a fákéhoz. A fa is földből hajt ki, a földben gyökerezik, de törzsét és ágait az ég felé növeszti, és a fa is, az ember is azért él, hogy gyümölcsöt teremjen. Ám, ha a fát magára hagyjuk és nem nyesegetjük, akkor apró és fanyar gyümölcsöt hoz, és ha nem permetezzük, férges lesz a gyümölcse. Így vagyunk saját életünkkel is: nyesegetni kell a vadhajtásokat és permetezni az isteni kegyelemmel. Minden este tisztázni kellene magunkkal: Nincs valami rendezetlen harag, neheztelés, gyűlölködés a lelkemben? Nincs valamin káros szenvedélyem, ami eltorzítja Isten képét a lelkemben? Nincs rendezetlen adósságom? Nem tettem kárt megszólással mások becsületében? Minden repülőgépen ott a rádió, amely figyelmeztet a viharzónára, irányítja a célba jutást és biztosítja a zavartalan leszállást. Ilyen bennünk a lelkiismeret szava. Ha ez jól működik, ha életünkben minden a helyén van, sokkal kevesebb altatóra van szükségünk.
3. Készen állni
A fának nem elég csak nőni, gyümölcsöt is kell teremnie. Az embernek sem elég csupán várni Isten érkezését, erre föl is kell készülni. Várni az Istent, ez túl elvont és általános, meg kell tölteni konkrét tartalommal. Az autóban is figyelni kell az útjelző táblákat. A lelki életben is figyelni kell: Imádkozol? Megszentelted a vasárnapot és az ünnepnapot? Megbecsülöd szüleidet és az embereket? Megfékezed az ösztöneidet? Jó vagy az emberekhez? Ezek az útjelző táblák irányítanak az Istenhez. Az emberek egy kisebb része a kísértésben válik hűtlenné – azt mondják neki: Ne légy maradi! Ne légy merev! Alkalmazkodni kell! A nagyobbik fele elalszik, egyszerűen beleun a kitartásba, abba hagyja a törekvést. Milyen ijesztő, amikor Jézus halkan megjegyzi: „Valaki elárul engem.” Az apostolok kétségbeesetten kérdezgetik: „Talán csak nem én, Uram?” Júdást nem a harminc ezüst tántorította el, és nem egyik percről a másikra lett áruló. A tűz vagy úgy alszik ki, hogy a zápor kioltja, vagy úgy, s ez a gyakoribb, ha nem táplálják, ha nem raknak rá több fát. Az éberséghez tehát bátorság, kitartás, türelem szükséges. Jézus szava a kereszten kinyilatkoztatás: Consummatum est! „Bevégeztetett.” Csak nyelvtanilag szenvedő ige, valójában cselekvő: Küldetésemet befejeztem, hivatásomat teljesítettem. Adja Isten, hogy mi se aludjunk el életünk kormánykerekénél, hanem életünk végén elmondhassuk Szent Pál apostollal együtt: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét.” Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
