Krisztusban drága jó testvéreim!
Emberi értelmünkkel a logikus gondolkozás utcájában eljuthatunk a létadó Isten fölismeréséhez, de arra már nem futja értelmünk ereje, hogy belső életét kifürkésszük. Komoly hittudósok bevallják, hogy Istenről szóló beszédünk csak dadogásnak minősíthető. Nem véletlen tehát, ha a Szentírás is a hasonlatok, a példabeszédek eszközéhez folyamodik, hogy értelmi közelbe hozza Isten szándékait és gondolatait. Így kap különös szerepet a bibliai szóhasználatban a víz, a szélvész, a tűz fogalma. A víz legtöbbször Isten létado és létet tápláló szeretetét, megtisztító erejét szemlélteti. A szélvihar a lelkiismeret ébresztő szeretet jelképe. A tűz arra a szeretetből fakadó lelkesedésre emlékeztet, ami egyedül alkalmas arra, hogy az embereket az istenhit fénykörébe vonja. Ilyen értelemben kell vennünk Jézus kijelentését, amely szerint azért jött, hogy tüzet gyújtson a földön. Van egy szép költeménye Ady Endrének, amely ezt a címet viseli: A tűz csiholója. Ebben olvassuk: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek s ha százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátrak és viharvertek. Ez a világ nem testálódott tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: legkülönb ember, aki bátor s csak egy különb van, aki: bátrabb.”
Drága jó testvéreim!
Ki kételkedhet abban, hogy az evangélium ügyéért azok tettek és tesznek a legtöbbet, akik bátrak és szívükben hordozzák a lelkesedés tüzét. Minden emberi tevékenységnek ez a motorja. Ott és akkor születtek nagy dolgok, ahol lelkes emberek álltak egy-egy eszme szolgálatába. A keresztény üzenet, az isteni szeretet tüze a golgotai kereszten gyulladt ki, ahol az Isten Fia életét áldozta barátaiért. Innen fognak lángot azok az emberek, akik hivatásuknak érzik az evangéliumi tűz, a világosság terjesztését. Az első pünkösd óta azon fáradozik a Szentlélek, hogy a lelkesedés tüzének szításával biztosítsa Egyházunk fennmaradását, az emberek üdvösségét. Az embernek számos lehetősége nyílik arra, hogy átadja, illetve átvegye elődei vagy kortársai anyagi vagy szellemi örökséget. Testi-lelki képességeinket az átöröklés révén kapjuk. Értelmünknek köszönhetően az írásbeliség segítségével beléphetünk abba a szellemi kincstárba, amelyet a tudomány és a művészet gazdagított az évezredek folyamán. Mindezek hozzájárulnak értelmi, akarati és érzelmi életünk gazdagításához. A szellemi javak átadásának és átvételének van azonban egy fontos feltétele. Igazat kell adnunk annak a bölcselőnek, aki szerint minden tudás szimpatikus eredetű. Ez azt jelenti, hogy csak az lesz igazán a sajátunk, amit szeretetből fakadó lelkesedéssel fogadunk. Nyilvánvaló, hogy a keresztény hit nem adható tovább a testi átörökléssel. Nemhiába hangoztatja az evangélium, hogy Isten gyermekei „nem a vérnek vagy a testnek a vágyából, s nem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a keresztény lét egy jó értelemben vett „áldásos ragály” által terjed. Ennek a ragálynak leghatékonyabb terjesztője a szentlelkes lelkesedés. Valaki Angliában járva az egyik határállomáson ezt a feliratot olvasta: „Ne csempéssze be országunkba a halált! A veszettség gyilkos. Kímélje meg Angliát a veszett állatoktól!” Jól tudjuk, hogy orvostudományunk milyen nehéz, de eredményes küzdelmet folytatott és folytat a különféle ragályok leküzdésében. Van azonban olyan szent ragály, gondolok itt az evangéliumra, amely ellen nem szabad harcolnunk. Sőt, örülnünk kell, ha minket is megfertőz. Jézus azért jött a földre, hogy tüzet gyújtson, a lelkesedés tüzét és valami szent fertőzéssel adja át tanítását és mindent felülmúló szeretetét. Sohasem azok tettek a legtöbbet Egyházunkért, akik nagyon okos emberek voltak. Sokkal inkább a lelkes emberek voltak és maradnak az evangélium lángoszlopai. A kereszténységet mindig a lelkesedés éltette, ez újította meg azt a tüzet, amelynek melegénél minden nemzedék tüzet foghat. A kereszténység képcsarnokában sok olyan személyiséggel találkozhatunk, akiket ez a tűz változtatott át új emberré. Egy keresztény újságíró ellátogatott az egyik börtönbe. A rabok éppen az udvaron végezték szokásos sétájukat. Sok tehetséges ember van közöttük, jegyezte meg az újságírót kísérő fegyőr, sokra vihették volna az életben. Ott láthat például egy alacsony teremtű férfit, aki remek képeket fest. Most is készített egyet kápolnánk számára. Kérésére meg is mutatta a képet. Tizenkét férfi látható rajta, akik döbbeneten néznek az ég felé. Hajuk összeborzolódik, arcuk ragyogó fényben fürdik, amely felülről hull rájuk a szivárvány összes színeiben. A kép címe. Pünkösd. A börtön kápolnája számára festette, de mégsem akasztották oda. Vajon miért nem? Mert a rab festő legelvetemültebb rabtársait festette a képre. Vajon miért? Saját bevallása szerint ennek egyetlen oka van. Nevezetesen az, hogy ezeket az embereket csak Isten tudja megváltoztatni. Jézus tüzet jött bocsátani a földre. Minél közelebb húzódunk hozzá, annál több reményünk lesz arra, hogy kiégesse belőlünk bűnös szokásainkat, közönyösségünket és felszítsa bennünk a lelkesedés tüzét. Így lesz életünk lángoszloppá, megérkezésünk biztosítékává.
Drága jó tetsvéreim!
A színpadon a színészek szerepet játszanak és jelmezt viselnek. Amikor a függöny legördül, levetik jelmezeiket és mindenki egyformán ember. Az élet is nagy színház, különféle szereppel: van szegény és gazdag, beteg és egészséges, öreg és fiatal, szerencsés és sorsüldözött. De itt is lemegy a függöny, megszűnnek a különbségek, nem lesz más, csak ember. Tényleg nem lesz más? De igen. Mert a végső sors örökre két csoportra osztja a világot. Lesznek, akiket Isten jóbbjára, másokat baljára állít. Ezt a végső sorsot mi készítjük magunknak ebben az életben. Jézus három képben állítja elénk tanítását.
1. Beszél a tűzről
Azt akarja ezzel mondani, hogy Krisztus tanítványa nem lehet hideg és egykedvű, nem lehet közömbös számára, hogy terjed-e Isten országa. Jézus tüzet bocsát a földre, - és mi ez a tűz? A Szentlélek, aki lángok alakjában szállt le az apostolokra. Jézus azt akarja, hogy minden léleknek legyen Pünkösdje, amikor föllángol benne a lélek. Már Keresztelő szent János mondotta róla: „Én csak vízzel keresztelek, de majd ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel.” Nézzük a téli tájat, rideg rögök hevernek szanaszét. De jön a tavaszi nap melege és élet fakad a rög alól. Vagy nézzük a téli erdőt, holtan állnak a fák. De jön a tavaszi nap és fakad a lomb, nyílik a virág, érik a gyümölcs. Jézus azt akarja, hogy legyen minden léleknek egy képe önmagáról, amely előtte lebeg és vonzza őt. Azt mondja Szent Pál apostol: „Nekifeszülök annak, ami előttem van.” Ha az órának eltörik a rugója, nem óra többé, és ha az embernek nincs többé vágya, nem ember többé. Hát mit is akarok elérni? Azt, hogy jobb ember legyek, türelmesebb, megbocsájtóbb, megértőbb. Mi ez a tűz? „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.” Ne legyen hát az életem céltalan ténfergés, bamba önelégültség, kimerült akkumulátor! Vágyakozni kell, törekedni kell, akarni kell!
2. Beszél a vízről
A Szentlélek hozza a tüzet, de előbb Jézusnak el kell merülnie a szenvedés vizében. Őt nem Keresztelő János keresztelte, az csupán jelkép volt. Az ő keresztsége a kereszten történt: amikor mindenki elhagyta, elárulta, megtagadta, kigúnyolta és elítélte. Ekkor tapasztalta, hogy a legnagyobb kereszt az ember. Álljunk meg itt egy pillanatra, és kérdezzük meg magunkat, hogyan állunk az emberrel? Talán belefáradtunk az életbe és most gyűlöljük az embert? Talán csalódtunk benne, és most szótlanul, szívósan megvetjük? Talán bizalmatlanság az alapállásunk, és mindenkiben rosszat gyanítunk? Talán valami beteges hajlam van bennünk, hogy másokat gyötörjünk, szemrehányásokkal illésük és sérelmeket hánytorgassunk? Hogy az Istennel hányadán állunk, azt nem az imádság és a templomba járás mondja meg, hanem az, hogy hogyan állunk az emberekkel. Ó, Jézus ki árult el téged? Az ember. Ki ítélt el téged? Az ember. Ki ostorozott, gúnyolt és köpködött? Az ember. Ki verte a szögeket kezeidbe? Az ember. És most mégis ezekkel a kitárt és kiszögezett kezekkel és emberért könyörögsz: „Atyám, bocsáss meg nekik!” Nincs panasz, méltatlankodás, sértődés, harag és indulat. Azaz, hogy indulat van: a szeretet és megbocsájtás indulata. Mindannyian terhére vagyunk Jézusnak, de elvisel bennünket, hogy mi is „kölcsönösen viseljük el egymás terhét.”
3. Beszél a kardról
Itt nem egészen értem Jézust. Bölcsőjénél békéről énekeltek az angyalok és maga is azt mondotta: „Az én békémet adom nektek.” Most mégis kardról beszél: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak.” Miről is van itt szó? Arról, hogy kereszténynek lenni, ez nem hajlam kérdése, hanem döntés. Dönteni kell Jézus mellett, vagy ellen. Jézus hívása megoszt és elválaszt. Szembe állítja velünk azokat, akik Jézus ellen döntöttek. – „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Teremtett csillagokat, embereket és dolgokat, s ebben a teremtésben minden összefügg egymással, kozmoszt alkot, amelybe az ember is organikusan beletartozik. Ekkor jön Jézus és új eget és új földet teremt. „Jöjj, hagyj el mindent, és kövess engem!” Azt kívánja, hogy lépjünk ki a természet összefüggéseiből és emelkedjünk fölébe. Aki Jézust választja, az fölébe helyezi Őt testvérnek, barátnak, rokonnak, szülőnek. A dolgok csupán vannak, az ember azonban döntés által válik emberré. Ez a döntés életbe markoló, mert nagy a kísértésünk, hogy a természetes kötelékeket többre becsüljük Krisztusnál. Nem kell itt nagy jelenetekre gondolni, a mindennapi élet lépten-nyomon döntés elé állít. Mit tartunk fontosabbnak, a testet, vagy a lelket, mit értékelünk döntőbbnek, a sikert, vagy a becsületet, minek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, a pénznek, vagy a lelkiismeret szavának? A „szelíd és alázatos szívű Jézus” nem szirup, hanem erő és akarat - győzelem a világ fölött. Es ezt kívánja tanítványaitól is. A kard nem azért van a kezünkben, hogy bántsunk, hanem hogy a belénk kapaszkodó és földhöz húzó indákat levágjuk. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
