Krisztusban drága jó testvéreim!
Sokszor nehéz az élet és erőinket megpróbáló szenvedések útjára kényszerülünk. Egyesek végső elkeseredésükben az öngyilkosságba menekülnek, eldobják a „rájuk tukmált” életet, ahogy ők fogalmaznak. Aki azonban tárgyilagosan értékeli a létezés sok-sok örömét, az mindig örül ennek a kéretlen ajándéknak. Aki meghívott minket a földi élet asztalához, annak joga, hogy kijelölje mellette helyünket. Ezt kell megkeresnünk, ezt kell elfoglalnunk, hogy teljes életet éljünk. Mindnyájunk előtt ismeretes, hogy az élet minden területén ádáz küzdelem folyik az első helyekért. Sokan mások kárára tolakszanak a főhelyekre, jóllehet nem erre rendeltettek. Mennyi kár származik ebből a közösségek számára, de még a főhelyre tolakodók is a vesztesek sorsára jutnak. Súlyos hiba, ha valaki túlbecsüli képességeit és olyasmire vállalkozik, amire nem futja tehetsége.
A keresztény ember abban a hitben telepedik az élet asztala mellé, hogy meghívást kapott egy másik, hasonlattal élve, mennyei lakomára is. Gyakran szembe kell néznünk a halállal és minden látható jel arról tanúskodik, hogy érkezése pontot tesz egész földi életünkre. Csak annyit tehetünk, hogy emlékezetünkben meghosszabbítjuk szeretteink életét.
Ha valakit felköszöntünk születésnapja alkalmával, legtöbbször ezt kívánjuk: Éljen sokáig, számos éven át! Tudjuk, hogy meghalunk, de nem akarunk meghalni. Az élet mindig élni akar. Keresztény hitünk Szeretetnek nevezi az Istent, aki szeretetből ajándékozott meg az élettel. A hívő ember ennek tudatában nem kételkedhet abban, hogy Isten szeretete hatékonyabb minden emberi szeretetnél. Mivel pedig az Ő szeretete mindenhatóságával párosul, abban reménykedünk, hogy beteljesíti vágyunkat és megajándékoz az örök élettel. Az is nyilvánvaló, hogy ottani helyünket is Ő határozza meg. Ám azért is kaptuk földi életünket és vele a szabadság ajándékát, hogy jómagunk is hozzájárulunk annak a helynek a kijelöléséhez, amely Isten országában várakozik reánk. Ennek érdekében teremtményi alázattal kell fogadnunk az élet ajándékát és azon kell fáradoznunk, hogy a lehető legjobban kamatoztassuk.
A Szentírás többször is megemlékezik arról, hogy Jézus megalázta magát és ezzel is kiérdemelte fölmagasztaltatását. Földi élete során mindig az utolsó helyet választotta egészen a kereszthalálig. Aki ezt megérti, a keresztény élet lényegét értette meg. Semmi sem biztosít számunkra olyan előkelő helyet az Isten országában, mint az alázatos Krisztus követése. Mélységesen átérezte ezt Assisi Szent Ferenc és erről szól Lióne testvérrel folytatott párbeszéde. Ebben adott megfontolandó oktatást az igazi örvendezésről.
Ó, fráter Lióne, ha a mi szerzetünk testvérei a vakokat látókká tennék, a görbéket egyenesekké, ördögöket űznének és visszaadnánk a süketeknek a hallást, a sántáknak a járást, a némáknak a szólást s még ennél is többet: negyednapos halottat föltámasztanának, írjad, hogy nem ebben van az igazi örvendezés. És megint menvén egy kissé előbbre, szent Ferenc nagy fennhangon kiáltá: Ó, fráter Lióne, ha a minorita barátok ismernének minden nyelveket és minden tudományt és minden írást, ha jövendölni tudnánk és nemcsak az eljövendő dolgokat tudnánk kinyilatkoztatni, de a lelkiismeret és a lelkek titkait is, írjad, hogy nem ebben rejlik a tökéletes örvendezés. Menvén kissé előbbre, Szent Ferenc nagy fennhangon kiáltá: Ó, fráter Lióne, Isten juhocskája, ha a minorita barátok angyalok nyelvén beszélnének és tudnák a csillagok járását és a füvek titkos erőit és a földnek minden kincsei felnyílnának előttük és ismernék a madarak és a halak és minden állat és ember erőit, írjad, nem ebben van a tökéletes örvendezés.
Ilyen beszédek közben jó két mérföldnél is nagyobb utat vándoroltak, mikor fráter Lióne mindezeken fennen csodálkozván kérdezé és mondá: Kérlek téged, én atyám, Istennek felőle, mondd meg nékem, miben rejlik a tökéletes örvendezés? És szent Ferenc felelé: Mikor majd eljutunk a Santa Maria degli Angeli klastromához, imigyen esőtől ázottan, hidegtől dermedten, sártól csatakosan, éhségtől gyötrötten és bezörgetünk a klastrom kapuján és a kaputartó fráter kijővén, haragosan mondja: Kik vagytok ti? S mi mondjuk: mi ketten a ti atyafiaitok közül valók vagyunk, s ő feleli: Nem mondtok igazat, sőt két latrok vagytok, kik barangoltok a világot csalva, ellopva szegények alamizsnáit, takarodjatok, s nem nyit ajtót nekünk és állni hagy kinn a hóban és esőben, éhezve, fázva, éjféliglen. Tehát ha mindezeket a bosszúságokat és bántalmakat és gyalázásokat türelmesen, háborodás és zúgolódás nélkül elszenvedjük és engedelmesen és szeretettel gondoljunk, hogy ama kaputartó valóban jól ismer minket és hogy akaratából beszél ellenünk, ó fráter Lióne írjad, hogy itt a tökéletes örvendezés... Testvéreim! Naiv történetnek hangzik, de csodálatos megérzéssel sejteti meg a keresztény embert alapállását. Azt a teremtményi alázatot, amely Isten nagyszerű ajándékát látja az életben. Neki köszönjük kijelölt helyünket és annak lehetőségét, hogy alázatos magatartásunkkal kiérdemeljük a felmagasztalás főhelyét.
Drága jó testvéreim!
Bárhol készülnek magas épületet emelni, először megjelennek a statikusok és megvizsgálják a talajt: milyen mélyre kell ásni, és milyen erősnek építeni a fundamentumot, hogy a ház biztosan álljon. Csak szilárd talajra lehet építeni, amit homokra vagy iszapra emeltek, az megreped és összeomlik. Így vagyunk tulajdon életünkkel is. Ha azt akarjuk, hogy szilárdan álljon, az alázatosság talajára kell építeni. Ezért mondja itt az Úr: „Aki magát fölmagasztalja, azt megalázzák, és aki magát megalázza, azt fölmagasztalják.” Az üdvösségre vezető kapu nemcsak szűk, hanem alacsony is, a gőgös ember beveri a fejét. Mi hát az alázatosság?
1.Az alázatosság az igazság
Mindenki tudja, hogy bizonyítvány osztáskor nagy jelenetek szoktak lejátszódni. Mindig a tanárokat szidják, amikor valaki rosszabb osztályzatot kapott. Az életben is különböző tehetségeket adott az Isten, az alázatosság abban áll, hogy ne tartsuk magunkat többre és ne is mutassuk többnek, mint amik vagyunk. Aki mindenkit megszól, elárulja, hogy mindenkinél többre tartja magát. Amikor egy gépet összeraknak, nagyobb és kisebb alkatrészre egyformán szükség van. Isten nagy művében is nemcsak nagyokra, hanem kicsinyekre is szükség van, nemcsak kiválókra, hanem egyszerűekre is, - az a fontos, hogy minden a maga helyén legyen. Amikor valaki az iskolában a másik dolgozatát másolja le s ezért kitűnőt kap, akkor hazudik, mert más írta meg s ő kapja a dicséretet. A gőgös ember is olyanért akar dicséretet, amire nem szolgált rá: a tudatlan műveltnek, a gyenge erősnek, a hamis igaznak akar látszani. Newton, a világhírű fizikus mondotta: „Nem tudom, milyennek tartanak engem az emberek, én olyan kisfiúnak tartom magam, aki a tengerparton fényes kavicsokat ás és ritka kagylókat talál, de az igazság óceánja ismeretlen marad számára.” Ez az igazság!
2. Az alázatosság bölcsesség
Más az okosság és más a bölcsesség. Az okosság praktikus dolgokra vonatkozik: hogyan kell jól bevásárolni, hogyan kell egy utazás megszervezni. Ezzel szemben a bölcsesség a végső és nagy dolgokra vonatkozik: hogyan állok az Isten előtt? Isten tekintette lehatol a szív mélyébe, oda, ahol rejtett vágyaink és törekvéseink gyökereznek. Isten tekintette előtt lehullanak a színfalak és olyannak látja az embert, amilyen a valóságban. Nos, az alázatos ember mindig olyannak akar is látszani, amilyennek Isten látja. Achilleszt – a monda szerint – anya a Styx vizébe mártotta, s ahol a víz érintette, ott sebezhetetlenné vált. De mivel sarkánál tartotta, mikor merítette, ott nem érte a víz s ezért sebezhető maradt. Ezért mondják, hogy mindenkinek van egy Achilles-pontja: az egyik jószándékú, de könnyelmű, a másik pedáns, de nyelves, a harmadik szorgalmas, de indulatos. Jézus beszélt a meszelt sírokról, kívül föl vannak díszítve, belül telve undoksággal. A gőgös ember is ilyen: kívül megjátssza a feddhetetlen és a szép lovagot, belül pedig tele van hibákkal. A bölcs ember ezzel szemben tudja, hogy minden élet egy törtszám, számlálója a tényleges érték, nevezője pedig a valódi hibák. Azért mondta Assisi szent Ferenc tanítványainak: „Inkább legyetek kevésbé tökéletesek és nagyon alázatosak, mint nagyon tökéletesek és kevésbé alázatosak.” A bölcs ember azt is tudja, ha vannak benne tényleg értékek, azokat Istentől kapta használatra. Amikor Haydn híres oratóriumának, a Teremtés-nek ősbemutatója volt, pár pillanatnyi megilletődött csönd után fölzúgott a förgeteges taps. A szerző ekkor könnyeivel küszködve, az égre mutatott: „Nem tőlem való, hanem onnét felülről” – rebegte. Mert alázatos volt, ezért bölcs is.
3. Az alázatosság lelki béke
A gőgös embernek nincs nyugalma. Egyrészt folyton törtet, hogy másokat túlszárnyaljon, másrészt retteg, hogy lehullik az álarc és meglátják szánalmas valóságát. Tudósnak mutatta magát, aztán leleplezik, hogy ostoba, kiharcolt magának egy pozíciót, aztán kisül, hogy nem ért hozzá, fölényeskedett, s aztán mikor tenni kellene, tehetetlennek bizonyul. Telve keserűséggel, mert mások megelőzik, s van, aki egész életére belebetegszik ebbe. Ezzel szemben az alázatosság megóv az irigységtől, féltékenységtől és keserűségtől. Nagy lelki békét élvez, mert elmondhatja a Szűzanyával: Isten megtekintette szolgálójának alázatosságát. Lelkét elönti az öröm, mert tudja, hogy Jézus szavai neki szólnak: Áldalak, Atyám, mert elrejtetted ezeket a nagy dolgokat az okosok elől és az egyszerű lelkeknek jelentetted ki. – Szent Bernadette volt az, akinek a Szent Szűz Lourdes-ban megjelent. Amikor a jelenések megszűntek, kolostorba lépett. Elmúlt a próbaév, s a fogadalom napján mindenki megkapta a beosztást. Amikor Bernadett-re került a sor, a püspök megkérdezte a főnöknőt, hogy ő milyen beosztást kap. A főnöknő így válaszolt: „Neki nem adunk beosztást, mert semmihez sem ért.” És ez igaz is volt, tanulni nem tudott, a munkában ügyetlenkedett, egészsége is törékeny volt. A szép az, hogy Bernadette nem sértődött meg, mert ezt maga is így tudta. Ezért lett szent belőle. Legyünk mindig alázatosak! Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
