Az esős idő ellenére a Szent Péter téren tartották meg a szerdai általános kihallgatást, melynek során Leó pápa Jézus életének egy-egy döntő mozzanatát elemzi, rámutatva a benne rejlő reménységre. Ezúttal Jézus kereszten elhangzó kiáltásáról elmélkedett. Kiáltása az ima legvégső formája volt, amibe ő belerejtette mindazt, amije még megmaradt: minden szeretetét és minden reményét. A százados meg is értette és hitt.
Jó reggelt! Köszönöm, hogy eljöttetek, ez szép jele a tanúságtételnek – köszöntötte Leó pápa az egybegyűlteket, utalva a reggeli nagy esőre, mely az egész kihallgatás alatt szünetelt, de annak végeztével ismét újrakezdődött.
Jézus kiáltása mindent magában foglal: fájdalmat, elhagyatottságot, hitet és felajánlást
Ma Jézus kereszthalálát, földi életének csúcspontját szemléljük. Az evangéliumok ennek kapcsán egy nagyon értékes részletről tanúskodnak, amelyet érdemes a hit szemével szemlélni. Jézus a kereszten nem csendben hal meg és nem is lassan, mint egy kihunyó fény, hanem egy kiáltással hagyja el életét: „Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (Mk 15,37). Ez a kiáltás mindent magában foglal: fájdalmat, elhagyatottságot, hitet és felajánlást. Nem csupán egy megtört test hangja, hanem egy önmagát átadó élet utolsó jele. Jézus kiáltását egy kérdés előzi meg, az egyik legszívszorítóbb, amit ki lehet mondani: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a 22. zsoltár első verse, de Jézus ajkán egyedülálló hangsúlyt kap. A Fiú, aki mindig bensőséges közösségben élt az Atyával, most megtapasztalja a csendet, a hiányt, a mélységet. Ez nem hit válsága, hanem egy olyan szeretetnek az utolsó szakasza, amely teljesen odaadja magát. Jézus kiáltása nem kétségbeesés, hanem őszinteség, a végsőkig vitt igazság, bizalom, amely akkor is kitart, amikor minden elnémul.
Jézus kiáltásában nyilvánul meg a legnagyobb szeretet
Abban a pillanatban elsötétül az ég, és a templom függönye kettéhasad (vö Mk 15,33.38). Mintha maga a teremtés is osztozott volna ebben a fájdalomban, és egyúttal valami újat is feltárt volna: Isten többé nem lakozik függöny mögött; arca most már teljesen látható a megfeszítettben. Ott, ebben a gyötrődő emberben nyilvánul meg a legnagyobb szeretet. Ott ismerhetjük fel azt az Istent, aki nem marad távol, hanem fájdalmunk legmélyéig hatol. A százados, ez a pogány ember megérti ezt. Nem azért, mert hallott egy beszédet, hanem mert így látta Jézust meghalni: „Valóban, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15,39). Ez az első hitvallás Jézus halála után – jegyezte meg Leó pápa. Ez a hitvallás egy olyan kiáltásnak a gyümölcse, amit nem fújt el a szél, hanem megérintett egy szívet. Néha, amit szavakkal nem tudunk kifejezni, azt a hangunkkal fejezzük ki. Amikor a szív megtelik, akkor felkiált. És ez nem mindig a gyengeség jele, hanem lehet az emberség mély cselekedete is.
A kereszt csendjében is meg volt győződve arról, hogy az Atyja ott van
Mi megszoktunk azt, hogy a kiáltást felindultságnak, vagy valami elfojtandó dolognak tartsuk. Az evangélium azonban hatalmas értéket tulajdonít a kiáltásunknak és arra emlékeztet, hogy a kiáltás lehet fohászkodás, tiltakozás, vágyakozás, átadás. Valójában az ima legszélső formája lehet, amikor már nincs több szavunk. Jézus ebbe a kiáltásba beletette mindazt, amije még maradt: minden szeretetét, minden reményét. Igen, mert ez is jelen van a kiáltásban: a remény, amely nem adja fel. Mi akkor kiáltunk, amikor hisszük, hogy valaki még meghallgat minket. Nem kétségbeesésből kiáltunk, hanem vágyakozásból. Jézus nem az Atya ellen kiáltott, hanem Őhozzá. Még abban a csendben is meg volt győződve arról, hogy az Atyja ott van. És így megmutatta nekünk, hogy a reményünk tud kiáltani még akkor is, ha úgy tűnik, hogy minden elveszett.
A kiáltás soha nem marad hiábavaló, ha szeretetből fakad
Kiáltásunk ekkor spirituális gesztussá válik. Nemcsak születésünk első aktusa – amikor sírva jövünk a világra –, hanem az életben maradásunk módja is. Sírunk, amikor szenvedünk, de akkor is, amikor szeretünk, amikor megszólalunk és amikor fohászkodunk. A sírás azt jelenti, hogy itt vagyunk, hogy nem akarunk csendbe kimúlni, hogy még van mit felkínálnunk. Életünk útján vannak olyan pillanatok, amikor ha mindent magunkban tartunk, akkor abban lassanként felemésztődünk. Jézus arra tanít minket, hogy ne féljünk a kiáltástól, ha az őszinte, alázatos és tényleg az Atyához fordul. A kiáltás soha nem marad hiábavaló, ha szeretetből fakad. Nem marad meghallgatás nélkül se, ha az Istenre bízzuk. A kiáltás egy módja annak, hogy ne legyünk cinikusok és hogy továbbra is higgyünk abban, hogy lehetséges egy másik világ.
Kiáltásunk Krisztus hangjával egyesülve a remény forrásává válik számunkra
Kedves testvéreim és nővéreim, mi is tanuljuk meg ezt az Úr Jézustól! – kérte a pápa. Tanuljunk meg reménnyel kiáltani, amikor elérkezik a megpróbáltatás végső órája. Kiáltsunk, de ne azért, hogy bántsunk, hanem, hogy bizakodjunk. Nem kiabálunk senkivel, hanem csak megnyitjuk a szívünket. Ha kiáltásunk igaz, akkor az egy új fény, egy újjászületés kezdete lehet. Ami pedig Jézust illeti: amikor úgy tűnt, hogy minden véget ér, valójában akkor kezdődött az üdvösség. Ha Isten gyermekeinek bizalmával és szabadságával fejezzük ki, akkor emberségünk szenvedő hangja, Krisztus hangjával egyesülve, a remény forrásává válhat számunkra és a környezetünkben élőknek is – zárta katekézisét Leó pápa.
Forrás, fotó: Vatican News
