Sajgó Balázs atya elmélkedése Szent Kereszt felmagasztalása ünnepére
Ha magamban gyönyörködöm, akkor a kezdetben egészséges és szükséges önszeretet könnyen önimádattá válhat. Ha magamban – és persze másban is – az isteni képmást tisztelem, akkor a krisztusi úton vagyok. Ha nárcisztikussá válok, „átkos” lesz az életem, ha a krisztusi úton haladok, áldott vagyok.
A görög monda szerint élt valamikor egy gyönyörűszép földöntúli ifjú, Nárkisszosz. Ez a szép ifjú egy alkalommal beletekintett egy tó vizébe és amikor meglátta a víz tükrében saját gyönyörű képmását, beleszeretett önmagába, megszerette ezt a gyönyörű képmást és lehajolt a tó vizébe, hogy magához ölelje. Ez az ölelés halálos volt, hiszen belehalt a tóba. Halálának helyén egy gyönyörűszép hófehér nárcisz nyílott.
A középkorban egy spanyol drámaíró ebből a mondából egy drámát alkotott el divino Narciso vagyis isteni Nárcisz címmel. Az író szerint ez a gyönyörű szép ifjú nem más, mint az Úr Jézus Krisztus, aki a mennyből lenézett a földre és meglátta képmását, az embert. Beleszeretett az emberbe, az emberiségbe és lehajolt hozzá, hogy magához ölelje. Ölelése halálos volt. Két ölelésre terjesztett karját az az ember feszítette keresztre, akinek Ő felajánlotta isteni szeretetét.
Nárkisszoszt az önimádat jelképének tartják, Krisztus pedig az önzetlen Ember prototípusa, Aki a másik emberben is ezt az isteni Embert szereti.
Ha magamban gyönyörködöm, akkor a kezdetben egészséges és szükséges önszeretet könnyen önimádattá válhat. Ha magamban – és persze másban is – az isteni képmást tisztelem, akkor a krisztusi úton vagyok. Ha nárcisztikussá válok, „átkos” lesz az életem, ha a krisztusi úton haladok, áldott vagyok.
Az áldás útját azonban nem lehet úgy végigjárni, hogy ne találkozzam a kereszttel. Ha őszinte szeretetkapcsolatban élek a szerető Istennel és sugárzom az Ő szeretetét, sok ellentmondásba ütközöm és visszautasításban is lesz részem. Nemcsak másokkal, akik nem akarják elfogadni ezt a szeretetet, hanem sokszor önmagammal is, s ezért minden belső ellenállásra az „átalakító művelet” a válasz.
Az átalakító művelet az, ha az érzett ellenállást magamban beismerem, tudatosítom és szenvedéssel átformálom, ahogy Krisztus is tette. Az önzésre való hajlam önzetlenséggé való átformálása ez a művelet.
A keresztrefeszítés a rómaiak által használt kegyetlen kivégzőeszköz volt Jézus idejében. A legnagyobb gazembereket feszítették keresztre. S az Igaz Istenember vállalta ezt a kivégzési módot, így alakult át a bitófa, az átok fája az áldás fájává. Mily csodálatos átalakító művelet ez: a gazember megmentése, hogy igazzá váljon. Csak egy i betű az eltérés, mégis mekkora a jelentés. Gazemberből válhatok igazzá, ha átölelem a keresztet, ahogy a Mester is tette, vagy fordítva, ha az igazság útjáról letérek, elutasítom a keresztet és a gazságot választom. A döntés mindig a kezemben van, de saját erőmmel nem tudom ezt maradéktalanul kimunkálni, csak akkor, ha az isteni erő segítségét igénylem és kérem.
A kereszt így válhat számomra is az áldás fájává. A Mesterre tekintek, szenvedő arcát nézem és megértem: a szeretet szenvedéssel születik meg. Ahogy az édesanya fájdalmak és kínok közepette szüli meg gyermekét és utána gyönyörködik benne, mennyivel inkább teszi ezt a szerető Isten, Aki úgy szeret, hogy Egyszülött Fiát küldi és átadja az embernek, aki Őt visszautasítja. Maga a Fiú önként teszi meg ezt a gesztust az emberért, aki legtöbbször visszautasítja ezt az isteni szeretetet és elmenekül tőle.
Mindig vannak azonban olyanok, akik ott maradnak a felemelt kereszt alatt. S nemcsak felnéznek a keresztre, nemcsak a nyakukban vagy autójukban hordják, amely a megváltást és átalakítást jelzi, hanem vállalják és vállukra veszik a rájuk eső részt. Ez a kevés ember mindig elég arra, hogy sok legyen. Pár búzamag kikel és mindig több lesz a termés. Ez a szeretet termő ereje.
S mindez a Kereszt alatt indul el, hogy aztán ne csak alatta álljak, hanem vállaljam én is a rám eső részt – hogy megtegyem a részemet és azt egészen.
Mózes negyedik könyvében található az a rész, amely a kereszt megváltó és átalakító erejének előképe (4Mózes 21:4-9): a zsidó nép vándorol a pusztában, maga mögött azzal az átélt tapasztalattal, hogy Isten mennyire szereti őket, hiszen csodás módon átvezette őket a Vörös tengeren, vagyis megtapasztalták azt, hogy ha elfogadják Isten szeretetét, akkor megszabadulnak múltbéli gonoszságaiktól. Ámde megfeledkeznek erről a tapasztalatról és ezért mérges kígyók jelennek meg a helyszínen. Marásuk halálos.
Amikor rájönnek, hogy Istentől elfordulni halált jelent, kérik Mózest, a közbenjárót. Ekkor Mózes nem a kígyókat tűnteti el, hanem rézből készíttet kígyókat és azokat oszlopra tűzi, Isten parancsára. Aki rátekint, meggyógyul. Igazából nem a rézkígyó gyógyítja meg őket, hanem az a tény, hogy újra föltekintenek Istenre és nemcsak a földhözragadt életet élik. Tehát nem a rézkígyók gyógyítanak, hanem a mögöttük rejlő szerető Isten!
A kereszt felmagasztalása ezt jelenti, sőt szerencsésebb ez esetben a kereszt felmutatásáról beszélni, hogy a tárgy mögött én is felismerjem a mögötte ÉLŐ ÉS FELTÁMADOTT URAT, Akitől megtanulhatom a szenvedés szeretetté alakításának művészetét.
Forrás, fotó: Vatican News
