Krisztusban drága jó testvéreim!
Az evangélium olvasói úgy tartják számon a tékozló fiú történetét, mint a jézusi példabeszédek ragyogó gyöngyszemét. A történet megvilágítja az Isten boldogitó találkozását. Személyiségünk gazdagságából következik, hogy sokat, nagyon sokat tékozolhatunk. Többet között Isten felé forduló hitünket és szeretetünket. Ennek megtörténte nyomán minden okunk meglenne a kétségbeesésre. A példabeszédben azonban Jézus arra tanit, hogy Isten irgalmas atyaként várja haza a bűn útjára tévedt gyermekeit. Jómaga vállalja bún adósságaink kiegyenlítését és lehetőséget ad arra, hogy bánatunk által bűneink „szerencsés bűnökké” változzanak. Érdemes elgondolkoznunk azon a szomorú helyzeten, amelyet a tékozló fiú távozása okozott az atyai házban. Ha az ember felnövekszik, elemi erővel jelentkezik benne a szabadság, az önállóság igénye. Ha ennek érvényesülése útjában komoly akadályokat tornyosulnak, fölébred benne a lázadás szelleme. Isten szabadnak teremtette az embert és ezzel vállalta annak kockázatát is, hogy helytelenül él szabadságával. Ez történt a tékozló fiú esetében is. Az atya nem a fiú távozását kifogásolja, megérti önállósági törekvését, de sajnálja távozásának módját és törekvésének bűnös irányát. Ezzel nemcsak szüleit szomorítja meg, hanem szégyent hoz családja hírnevére is. Mennyi könnyet hullathatott a jó apa és anya, amikor kedvenc fiuk elhagyta az atyai házat és cimboráival a bűn sáros útjára lépett. Oda a nyugalmuk, beköltözött lelkükbe az aggódás, sajgó seb nyílt szívükben. A szomszédok talán igy vigasztalták: Ne törődjetek vele, mindenki a saját szerencséjének kovácsa! Hadd menjen a maga útján: a gyermekek magánélete nem tartozik a szülőkre. Még a bűn is magánügye minden embernek. A bölcs apa tudja, hogy ezek a megállapítások hamisak. A bűn sohasem magánügy, káros kihatása a közösséget is sújtja.
Drága jó testvéreim!
Egy tanmese szerint néhány férfi csónakba szállt és evezni kezdett. Egyikük elővette kését és az ülése alatt faragni kezdte a csónak oldalát. Mit csinálsz te szerencsétlen, tiltakoztak a többiek. Az illető azonban tovább faragta a csónak falát és fennhéjázóan kijelentette: Semmi közötök hozzá, mit csinálok, mivel a csónakot a saját ülésem alatt vágom...
A történet nyilvánvalóan arra figyelmeztet, hogy a bűn nem lehet csupán személyes ügyünk, hanem másokat is veszélyeztető cselekedetnek minősül. Gondoljunk csak jelen századunk nagy formátumú bűnözőire, akik sok millió embert kergettek és kergetnek ma is a nyomorúságba és a halálba. Isten törvényeit meg lehet szegni, semmibe lehet venni, de nem büntetlenül. A bűn magában rejti a büntetés mérgét.
A tékozló fiú története azért lett a legszebb történet, mert jól végződött. A fiú visszafordult a bűn útjáról, a hazatérés mindennél szebb útját választotta. Mindig nagy kegyelem annak felismerése, hogy rossz úton járunk és ilyenkor egy a teendőnk: mielőbb visszafordulni. Még bűnünket is szerencsés bűnnek minősíthetjük, ha megváltoztatja gondolkozásunkat és magatartásunkat. Ez történt a tékozló fiúval is. Távozása előtt úgy állt édesatya elé, mint fiúságának kijáró örökség követelője. És hogyan tért vissza? Megalázkodott, lemondott fiúi jogairól, a béresek sorsát is vállalta. Ez a gyökeres változás a példabeszéd egyik legfontosabb tanítása szerintem. A hazatérő fiú egész szemlélete megváltozott. Nem látja, nem tartja többé börtönnek a kedves otthont, mert kapuja mindig nyitva és a szeretet ölelő karja nem nevezhető börtönrácsnak. Távozása előtt sokszor idegesítette édesatyjának mosolya, édesanyjának szerető gondoskodása. Milyen jó most felfedezni arcukon a megbocsátás mosolyát! Nyomorúságában tanulta meg értékelni a közös otthon tengernyi ajándékát.
Drága jó testvéreim!
Az elmúlt évtizedekben sokan a tékozló fiú útjára léptek. Az okok különfélék lehettek, de az eredmény elszomoritő. Elhagyták az Egyházat, ahol az evangéliumi kincsei, Jézus öröksége gazdagította életüket. Akadtak, akik még kezet is elmeltek rá jelképesen mondva és elfelejtették: Aki az Egyházat üti, Jézust korbácsolja. Ennek ellenére az atyai ház kapui nem zárultak be senki előtt sem. Anyánk, az Egyház vár, hazavárja minden gyermekét. Nem tesz szemrehányást, nem kér jóvátételt, de alázatos kopogtatást, lelki megújulást, őszinte bűnbánatot azt igen. Az elveszett, az eltékozolt örökség újra visszaszerezhető, mert eltékozolhatatlan isteni szeretet osztogatja.
A példabeszéd nem szól semmit sem a hazatért fiú későbbi életéről. Joggal feltételezhetjük, hogy többé nem lépett a tékozlás útjára. Abban a meggyőződésben folytatta életét, hogy nincs nagyobb öröm, mint az Isten által megtalált, új életre támadt embernek lenni. Ezt írja Carlo Carretto: „Isten annyira bízik az emberben, hogy még a legreménytelenebb helyzetben is talál számára kiutat. Az ember por és lélek, menekülhet, ahová akar, káromolhatja az Istent, ahogyan akarja, elrejtőzhet, ahová akar, Isten reménysége, Isten bizalma mindenhova követi, mindenütt várja.” Jaj, de szép megfogalmazás és mennyire igaz drága jó testvéreim! Dél-Afrika legnevesebb gyémántlelőhelye az ún. Kék-föld. Valamikor egy utazó vetődött oda s látta, hogy a gyerekek csillogó kövekkel játszanak. Az egyiket meg szólította: - Nem adnád cserébe ezért a színes üveggolyóért? – A gyerek szívesen adta érte a csillogó követ. Az utazó a legközelebbi ékszerészt kereste föl, mondja meg, milyen kő, és van-e értéke? – Uram, ez egy gyönyörű gyémánt, amely egész vagyonnal ér föl. Az utazó erre megvette azt a darab földet, s gyémántbányájával dúsgazdag lett. Az a szegény gyerek egy csillogó üveggolyóért egész vagyont adott cserébe. És a tékozló fiú az apai asztalt cserélte el a sertések eledelével. A mai evangélium a bűn esztelenségét rajzolja elénk. Röviden még elmélkedjünk három dologról:
1. A tékozló fiú
Isten az az apa, aki mellett a bűnös nem érzi jól magát. Neki ne parancsoljon az Isten, ő szabad akar lenni. Ó, ostoba, hát nem veszed észre, hogy senki sem abszolút szabad? A fizika törvényeivel nem szállhatsz szembe, mert elpusztulsz. A biológia törvényei téged is köteleznek, különben belebetegszel. A társadalmi törvények is kötnek, különben börtönbe kerülsz. Csak az erkölcsi törvényeknek nem akarsz engedelmeskedni? – A pannonhalmi apátság ebédlőjében van egy kép: a forrásban levő bor lefeszítette a hordó abroncsát s az egész bor kárba veszett. Alá van írva: „Libertate perüt.” A szabadság lett a veszte. A tékozló fiú nem akar engedelmeskedni saját apjának, s amikor eldőzsölte örökségét, engedelmeskedik egy béresgazdának. A maga feje után akart menni, s most mehet a disznócsorda után. Amig tartott a pénz, addig volt lakoma, s most itt a moslék. Festett világról álmodott, s most itt volt a keserves valóság. „Azért élünk, hogy élvezzük az életet” – mondotta, s most még a sertések eledeléből sem adnak neki. Szűk volt az atyai ház és unalmas, most a sertésekre vigyázni nem unalmas? Pontosan ez minden bűn története: szabadságot ígér, és rabszolgává tesz. Csillog, aztán kifakul a fénye. Élvezettel kecsegtet, és undor lesz a vége. Hány családi élet megy tönkre szemeink előtt. Mi az oka? A bűn! Hány fiatal élet kallódik el. Mi az oka? A bűn. Hány egészséges megy tönkre. Mi az oka? A bűn. A bűn nem ott kezdődik, hogy bombát gyártanak és embereket rabolnak el terroristák, hanem ott, hogy az oltárnál boldogságot ígérünk egymásnak, s aztán elkeserítjük egymás életét. Hogy van bún, azt senki sem tagadja, saját bőrünkön tapasztaljuk. De mi a bűn? Isten elhagyása.
2. Az irgalmas atya
Valószínűleg mindenkibe fölmerült a kérdés: miért engedi meg Isten a bűnt? Erre egy másik kérdéssel kell válaszolni: Minek teremtette Isten az embert? Állatnak, melyet ólban tartanak, rabszolgának, akinek béklyó van a lábán, fogolynak, akinek bilincs van a kezén? Egyiknek sem. Az embert szabadnak teremtette. De ha szabadon teheti a jót, akkor szabadon teheti a rosszat is. Isten azonban nem ítéletvégrehajtó, és nem csak bíró, aki ítél, hanem atya is, a bűnben sem hagyja magára az embert. Amikor a bűnös elmegy, Isten akkor sem zárja be a kaput, a bűnös hátat fordít, Isten nem fordít neki hátat, a bűnös elveszti örökségét, Isten akkor sem tagadja ki az atyai házból. Az első, hogy hazavárja a bűnöst, azután szeretettel fogadja, meg sem várja, hogy végig mondja a bocsánatkérést, máris magához öleli. Végül visszafogadja előbbi jogaiba: „Nem szolga, hanem fiam leszel újra, örökségedet eltékozoltad, de elég gazdag vagyok ahhoz, hogy visszafogadjalak.”
3. A „jó” keresztény
Ez az idősebb testvér. Ott áll az udvaron és elönti az irigység és a harag. Igazán sohasem szerette öccsét. Mindig az volt az érzése, hogy elkényeztetik és kivételeket tesznek vele. Mikor a fiú bejelenti, hogy végleg elmegy, szíve mélyén örül is, most legalább ő lesz az úr a háznál. Amikor meghallja, hogy visszatért, rögtön gyanú ébred a szívében: öcsém mindent eltékozolt, most hazajön, hogy újra becsapja apánkat. Keményszívű: nem, nem akarja többé látni azt a csavargót: kettőjük számára nincs hely a házban. A végtelenségig önző: a fiú megkapta az örökséget, ami maradt, az most már egészen az övé. Gőgös is, azt hajtogatja, hogy ő mindig szorgalmasan dolgozott, mindig szót fogadott apjának, nem úgy, mint ez a semmiházi. Íme, a feddhetetlen ember, a „jó” keresztény: bűne nincs, de szíve sincs. Egy bányaszerencsétlenségnél ki voltak terítve az áldozatok. Az egyik mellett fiatal nő jajveszékelt. Kétségbeesetten ismételte: „Ó, ha az utolsó órán jobb lettem volna hozzá. Ó, bárcsak egy percre fölébredne, hogy bocsánatot kérhessek tőle.... Haraggal váltam el tőle, és most már késő!” Milyen szép a csendes este! A nappal zakatoló lármája megszűnt. Csak az ezüstös hold kúszik föl szelíden az égre, hogy megáldja az álomba burkolódzó házakat. Valóban az égen és a földön békesség honol... Biztos ez? Az égen igen, de a földön? Ó, hány ember forgolódik álmatlanul fekvőhelyén, mert szíve telve van nehezteléssel, méltatlankodással. De akkor fölhangzik a Szentírás szava: „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött.” Bemegyek atyámhoz, és megbocsájtok tékozló öcsémnek, méltatlan testvéremnek és bukdácsoló felebarátomnak. Valóban tegyük is ezt testvéreim a szívünkben és ne megjátszódjuk egymás előtt magunkat, ne színészkedjünk! Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
