Szeptember 17-én, Bellarmin Szent Róbert emléknapján, Leó pápa névnapján a Szentatya szerdai katekézisében a sírba temetett Jézus üzenetéről tanított. Szép őszi napsütésben mintegy harmincezer zarándok gyűlt egybe a Szent Péter téren és lelkesen köszöntötték a névnapját ünneplő Szentatyát, aki pedig a sírjában nyugvó Üdvözítőről, mint elhalt búzaszemről szólott, aki pedig a maga idejében termést hoz, bőségeset.
Üzenettel terhes a sír csendje, mint a magzatot hordó anyaméh
Jézusról, a reménységünkről szóló katekézis-sorozatunkban ma Nagyszombat misztériumát szemléljük – kezdte beszédét Leó pápa. Isten Fia a sírban fekszik. „Távolléte” mégsem üresség, hanem várakozás, visszatartott teljesség, sötétségben őrzött ígéret. A „nagy csend” napja ez, amelyben az ég némának, a föld pedig mozdulatlannak tűnik, mégis pontosan ott teljesedik be a keresztény hit legmélyebb misztériuma. Üzenettel terhes ez a csend, mint az anyaméh, amely a meg nem született, de már élő gyermekét őrzi. Jézus testét a keresztről levéve lepelbe burkolták, ahogy a nagy értékű dologgal eljárnak. János evangélista mondja el nekünk, hogyan temették el az Urat (Jn 19,40-41): „Fogták Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték. Így szoktak a zsidók temetni. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust.”
Az új teremtés is kertben kezdődik, mégpedig egy bezárt sírban
Semmit sem bíznak a véletlenre. Ez a kert az elvesztett Édenkertre emlékeztet, arra a helyre, ahol Isten és ember együtt voltak. Az az eddig még nem használt sír pedig valami eljövendő dologról beszél, így inkább egy küszöbre emlékeztet, nem pedig valaminek a végére. A teremtés kezdetén Isten kertet ültetett; most az új teremtés is egy kertben kezdődik, mégpedig egy bezárt sírban, amely majd hamarosan megnyílik. Nagyszombat egyben a nyugalom napja is – folytatta a pápa. A zsidó törvény szerint a hetedik napon nem szabad dolgozni: sőt, a teremtés hat napja után Isten megpihent, ahogy a Teremtés könyvében olvassuk (vö Ter 2,2). Most Istennek a Fia, miután befejezte üdvözítő munkáját, szintén megpihen. Nem azért, mert fáradt, hanem mert befejezte a munkáját. Nem azért, mert feladta a művét, hanem mert szeretett a végsőkig menően. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Ez a pihenés a befejezett munka pecsétje, annak megerősítése, hogy amit meg kellett tenni, az valóban elvégeztetett. Ez az Úr rejtett jelenlétének teljes nyugalma.
A megállni tudás valójában a bizalom gesztusa, amit meg kell tanulnunk
Mi nehezen állunk meg, hogy megpihenjünk – állapította meg tárgyilagosan a pápa. Úgy élünk, mintha az élet sohasem lenne elegendő. Rohanunk, hogy termeljünk, hogy bizonyítsunk, hogy le ne maradjunk. Az evangélium azonban arra is tanít minket, hogy a megállni tudás valójában a bizalom gesztusa, amit meg kell tanulnunk. Nagyszombat arra hív minket, hogy felfedezzük: az élet nem mindig azon múlik, amit csinálunk, hanem azon is, hogy el tudjuk engedjük mindazt, amit elértünk.
A földbe temetett Jézus az az Isten, aki bízik, még akkor is, ha úgy tűnik, mindennek vége
A sírban Jézus, az Atya élő Igéje, hallgat. De pontosan ebben a csendben kezd erjedni az új élet. Mint a mag a földben, mint a pirkadat előtti sötétség. Isten nem fél az idő múlásától, mert ő a várakozás Ura is. Így még a mi „haszontalan” időnk is, a szünetek, az üresség, a terméketlen pillanatok ideje, a feltámadás méhévé válhat. Minden befogadott csend egy új Ige ígérete lehet. Minden felfüggesztett idő kegyelmi idővé válhat, ha felajánljuk azt Istennek – ajánlotta a Szentatya. A földbe temetett Jézus egy olyan Isten szelíd arca, aki nem foglalja el az egész teret. Ő az az Isten, aki hagyja a dolgokat megtörténni, aki vár, aki visszavonul, hogy szabadságot adjon nekünk. Ő az az Isten, aki bízik, még akkor is, ha úgy tűnik, mindennek vége. És mi, ezen a felfüggesztett, várakozó szombaton megtanuljuk, hogy nem szabad sietnünk a felkeléssel: először is maradni kell, befogadni a csendet, hagynunk kell, hogy átöleljen minket a korlátunk. Néha gyors válaszokat, azonnali megoldásokat keresünk. De Isten a mélységben munkálkodik, a bizalom lassú idejében. A temetés szombatja így válik azzá az anyaméhhé, amelyből legyőzhetetlen fény, Húsvét ereje fakadhat.
Amit szeretetben éltünk meg, az bizonyosan feltámad az örök életre
Kedves barátaim, a keresztény remény nem zajban születik, hanem a szeretettel teli várakozás csendjében. Nem túlfűtött érzelem terméke, hanem a bizalommal teli elhagyásé. Szűz Mária erre tanít minket: ő testesíti meg ezt a várakozást, ezt a bizalmat, ezt a reményt. Amikor úgy tűnik, hogy minden megállt, hogy az élet egy megszakadt út, emlékezzünk Nagyszombatra. Isten még a sírban is a legnagyobb meglepetést készíti számunkra. És ha képesek vagyunk hálával elfogadni a történteket, felfedezzük, hogy éppen a kicsinységben és a csendben szereti Isten átalakítani a valóságot, mindent újjáteremtve szeretetének hűségével. Az igazi öröm a várakozásból, a türelmes hitből, abból a reményből születik, hogy amit szeretetben éltünk meg, az bizonyosan feltámad az örök életre – zárta szerdai katekézisét Leó pápa.
Forrás, fotó: Vatican News
