Szeptember hónap sokak életében az iskolakezdésről szól, így adott a kérdés: hogyan tudjuk minél jobban támogatni a gyerekeket ebben az újrainduló, gyakran feszültségekkel teli időszakban? Ilyenkor sok családban a nagyszülők is bekapcsolódnak – elhozzák az unokát az iskolából, segítenek a házi feladatban, uzsonnát csomagolnak stb. De mi történik akkor, ha a nagyszülők nem csupán segítőként vesznek részt ebben a folyamatban, hanem ők maguk is tanulnak? Ha nemcsak átadnak valamit, hanem ők is új ismeretekkel, élményekkel gazdagodnak – és közben új szerepbe kerülnek: a kölcsönös tanulás partnerévé válnak?
Barátaim kilencéves fia nemrég azt mondta a nagymamájának:„Mama, az internet nem csak a Facebook, amit naponta görgetsz, és ahol csillogó-villogó emojikat osztasz meg. Ott van a Google is, ahol mindent meg lehet találni.” A nagymama nevetett, de másnap megkérte az unokáját, hogy tanítsa meg rákeresni egy receptre. Aztán egy másik nap megkérte, hogy magyarázza el, mi az az algoritmus, mert „valami ilyesmiről beszéltek a hírekben”. A fiú türelmesen elmagyarázta, a nagymama pedig kicsit jobban megértette azt a világot, amelyben az unokája természetesen mozog. Ez nem egyedi eset. Egyre több nagyszülő találja magát olyan helyzetben, ahol már nemcsak tudást ad át, hanem maga is kap. A mai gyerekek olyan környezetben nőnek fel, ahol természetes a digitális gondolkodás, a keresés, a vizualitás. A nagyszülők pedig egy olyan korban szocializálódtak, ahol a személyes tapasztalat, a megfigyelés és az emberi kapcsolatok jelentették a fő tanulási forrást. Amikor ez a két világ nemcsak egymás mellett létezik, hanem találkozik, abból különleges, mindkét fél számára gazdagító kapcsolódások születhetnek.
Mi lenne, ha a nagyszülőkre nem csupán segítőként, hanem partnerként tekintenénk az iskolai időszakban? Ha nemcsak abban számítanánk rájuk, hogy támogatják a gyerekeket, hanem abban is, hogy közösen tanulnak velük? Például együtt gondolkodnak egy matekpéldán, együtt próbálják kinyomtatni a házi feladatot, amikor eltűnt az ikon, vagy együtt keresik meg egy természetismereti projekt anyagát. Ezek a látszólag hétköznapi helyzetek valójában kulturális és generációs együttműködések, melyek messze túlmutatnak az iskolai tananyagon.
A gyerekek gyakran nem a konkrét tananyagra emlékeznek, hanem az élményre.
Van azonban valami, amiről ritkán esik szó. A gyerekek gyakran nem a konkrét tananyagra emlékeznek, hanem az élményre. Arra, hogy a nagypapájuk mennyire igyekezett megérteni velük az egyenletet. Arra, hogy a nagymamájuk megmutatta, hogyan kell akvarellel árnyékolni, és nem arra, mikorra kellett beadni a rajzot. A közösen töltött tanulási pillanatok mély nyomot hagynak – nem csak az ismeretszerzés, hanem az együtt töltött idő miatt. A jövő iskoláját sokan mesterséges intelligenciában, adaptív rendszerekben vagy robotokban látják. De van valami, amit ezek a technológiák nem tudnak: valódi, élő, érzelmi kapcsolatokat teremteni. A nagyszülők pontosan ezt hozzák be a tanulás terébe – egy olyan dimenziót, ahol nem az a cél, hogy minden kérdésre gyors választ kapjunk, hanem az, hogy együtt keressük a válaszokat: néha lassan, néha nevetve, néha tévedve, de együtt.
Talán ez a legfontosabb, amit a nagyszülők adhatnak az iskolai időszakban: annak élményét, hogy tanulni jó. Nem csak azért, mert muszáj, hanem mert kapcsolatot teremt. Lehet, hogy már nem emlékeznek a legújabb nyelvtani szabályokra vagy a periódusos rendszer összes elemére, de megtaníthatják a legfontosabb leckét: a tanulás lényegét nem az életkor, hanem a kapcsolódás adja meg.
Ferencz Emese
