Szeptember 24-én délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren tartotta meg a szokásos általános kihallgatást, amelynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot. Olasz nyelvű mai beszédének témája: Jézus húsvétja. „A Lélek által elment a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik” (1Pét 3,19).
A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, üdvözölte a jelen lévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult.
Kedves testvéreim!
Ma is a nagyszombat misztériumánál időzünk el. Ez a húsvéti misztérium napja, amikor minden mozdulatlannak és csendesnek tűnik, miközben valójában egy láthatatlan üdvösséghozó cselekedet megy végbe: Krisztus leszáll az alvilágba, hogy hirdesse a feltámadás örömhírét mindazoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában voltak.
Ez az esemény, melyet a liturgia és a hagyomány megőrzött számunkra, Isten az emberiség iránti szeretetének legmélyebb és legradikálisabb gesztusát jelenti. Nem elég ugyanis azt mondani vagy hinni, hogy Jézus meghalt értünk: azt is fel kell ismernünk, hogy szeretetének hűsége utánunk akart jönni oda, ahol elvesztünk, ahol csak egy olyan fény ereje tud behatolni, amely képes áttörni a sötétség uralmát.
Az alvilág a bibliai szemléletben nem annyira hely, mint inkább egzisztenciális állapot: az az állapot, ahol az élet elveszti erejét, és ahol a fájdalom, a magány, a bűn és az Istentől és az emberektől való elszakítottság uralkodik. Krisztus ebben a szakadékos mélységben is elér bennünket, áttöri ennek a sötétségbirodalomnak a kapuit. Belép magába a halál házába, hogy kiürítse, hogy felszabadítsa a lakóit, kézen fogva őket egyenként. Ez az alázata annak az Istennek, aki nem áll meg bűneinknél, nem retten vissza az emberi lét végső elutasításától sem.
Péter apostol, első levelének abban a rövid szakaszában, amelyet hallottunk, azt mondja, hogy Jézus, a Szentlélek által életre keltve, elment, hogy az üdvösség üzenetét hirdesse „a börtönben sínylődő lelkeknek is” (1Pét 3,19). Ez az egyik legmegrendítőbb kép, amely nem a kánoni evangéliumok bontanak ki, hanem a Nikodémus evangéliuma néven ismert apokrif irat. E hagyomány szerint Isten Fia a legsűrűbb sötétségbe is behatolt, hogy elérje legutolsó testvérét is, hogy odalentre is elvigye az ő fényét. Ebben a gesztusban benne van a húsvéti örömhír minden ereje és gyengédsége: a halál sohasem az utolsó szó.
Szeretteim, Krisztus alászállása nem csupán a múltat érinti, hanem mindannyiunk életét. Az alvilág nemcsak a halottak állapota, hanem azoké is, akik a rossz és a bűn következtében a halál állapotában élnek.
Ez a mindennapok pokla is: a magányé, a szégyené, az elhagyatottságé, az élet terhének viseléséé. Krisztus belép mindezekbe a sötét valóságokba, hogy tanúságot tegyen az Atya szeretetéről.
Nem ítélni, hanem felszabadítani jön. Nem vádolni, hanem megmenteni. Zaj nélkül teszi, lábujjhegyen, mint aki kórházi szobába lép, hogy vigaszt és segítséget nyújtson.
Az egyházatyák – rendkívüli szépségű szövegekben – a pillanatot egy találkozásként írták le, amely Krisztus és Ádám találkozása. Egy találkozás, amely az Isten és ember közötti összes lehetséges találkozás jelképe.
Az Úr odaszáll alá, ahová az ember félelmében elrejtőzött, és néven szólítja, kézen fogja, felemeli, visszavezeti a fényre.
Teljes hatalommal teszi, de végtelen gyengédséggel is, mint az apa a fiával, aki attól fél, hogy többé már nem szeretik.
A keleti feltámadási ikonok úgy ábrázolják Krisztust, amint betöri az alvilág kapuit, és kinyújtott karjaival megragadja Ádám és Éva csuklóját. Nem csupán önmagát menti meg, nem egyedül tér vissza az életbe, hanem magával húzza az egész emberiséget. Ez a feltámadott Krisztus igazi dicsősége: a szeretet hatalma, egy olyan Isten szolidaritása, aki nem akar bennünket nélkülünk üdvözíteni, hanem csak velünk együtt. Egy olyan Istené, aki nem támad fel anélkül, hogy ne ölelné magához nyomorúságainkat, és fel ne emelne bennünket egy új életre.
A nagyszombat tehát az a nap, amikor az ég a legmélyebben meglátogatja a földet. Az az idő, amikor az emberi történelem minden szegletét megérinti a húsvét fénye.
És ha Krisztus oda is le tudott szállni, semmi sincs kizárva az ő megváltásából. Sem éjszakáink, sem legrégibb bűneink, sem tönkrement kapcsolataink.
Nincs annyira tönkretett múlt, nincs annyira elrontott történelem, amelyet ne tudna megérinteni az irgalom.
Kedves testvéreim, az alászállás Isten számára nem vereség, hanem szeretetének beteljesedése. Nem kudarc, hanem az az út, amelyen megmutatja, hogy nincs olyan hely, amely túl messze volna; nincs olyan szív, amely túl zárt volna; nincs olyan sír, amely túlságosan szorosan le volna pecsételve az ő szeretete előtt. Ez vigasztal bennünket, ez megtart bennünket. És ha néha úgy tűnik, hogy elértük a mélypontot, emlékezzünk: éppen onnan Isten egy új teremtést képes kezdeni. Olyan teremtést, amely felemelt emberekből, megbocsátott szívekből, letörölt könnyekből áll. A nagyszombat az a csendes ölelés, amellyel Krisztus az egész teremtést az Atya elé viszi, hogy visszahelyezze az ő üdvözítő tervébe.
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Kedves testvéreim! Október immár közelgő hónapját az Egyházban különösen is a rózsafüzérnek szenteljük. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy a következő hónapban naponta imádkozza a rózsafüzért a békéért, egyénileg, családban és közösségben. Továbbá kérem mindazokat, akik a Vatikánban teljesítenek szolgálatot, hogy ezt az imát naponta, este hét órakor a Szent Péter-bazilikában végezzék.
Október 11-én, szombat este hat órakor pedig együtt fogjuk imádkozni a Szent Péter téren, a máriás-lelkiségű hívők jubileumának virrasztásán, megemlékezve a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának évfordulójáról is.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Forrás: Magyar Kurír
