Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 26. vasárnapra
A Szentírás Isten története az Emberrel. Isten újra meg újra hív – értem jön, kísér és megadja a választás lehetőségét. Bármilyen formában is van leírva régi korok emberének, ha megvizsgálom a hátteret – az üzenet ma is ugyanaz.
Szicíliában Epifanio szerzetes felfedezte magában Isten ajándékát, azt a képességét, hogy gyönyörű ikonokat tud festeni. El is határozta, hogy valami olyat fest, ami élete remekműve lesz: Jézus arcát. De hol talál egy modellt, aki képes kifejezni a szenvedést és az örömöt, a halált és a feltámadást, az istenit és az emberit egyszerre? Nem nyugodott, ezért útnak indult, bejárta egész Európát, de nem talált olyan modellt, akiről mintát vehetett volna Jézus arcához. Minden este a zsoltár szavait ismételgetve aludt el: „A te arcodat keresem, Uram. Ne rejtsd el előlem a Te arcodat.” (Zsolt 27,9).
Egyik éjjel nagyon érdekeset álmodott: egy angyal visszavitte azokhoz az emberekhez, akikkel találkozott útja során és minden arcból megmutatott neki egy részletet, amely azt az arcot valamiképpen Jézuséhoz tette hasonlóvá. Bevillant egy fiatalasszony öröme, egy gyermek ártatlansága, egy paraszt ereje, egy beteg szenvedése, egy elítélt félelme, egy anya jósága, egy árva ijedelme, egy bíró szigorúsága, egy gyóntatópap irgalma és egy leprás bekötözött arca. Epifanio ekkor nekifogott a munkának.
Egy év múlva kész lett Krisztus arcképe, amelyet bemutatott az apátnak és a testvéreknek, akik megdöbbenve térdre estek az arckép láttán. Krisztus arca gyönyörű volt, megható, tekintete egyenesen az ember lelkébe látott. Hiába kérdezték Epifaniot, nem tudták meg, ki ült neki modellt.
Ez a kis történet arra indít és arra tanít, hogy ne csupán egy ember arcában keressük Krisztus arcát, hanem minden ember arcában fedezzük fel Krisztus képmásának egy kis részletét.
A Szentírásban megtalálhatóak ezek az arcok. A Könyvek Könyvében végigvonuló arcok, akik hűségesen válaszoltak Isten hívására, de azok is, akik eltávolodtak Tőle és így életükben a gonoszság hódított nagyobb teret. A Szentírás arcai ilymódon bemutatják és megmutatják a jó és rossz harcát. Igen, mert a harcok mögött – belső és külső küzdelmeink mögött – arcok vannak. Emberi arcok és harcok, amelyekben magamat is felismerhetem.
A Szentírás első történetében, az őstörténetben már magvában benne rejlik minden történet. Az isteni és emberi arc találkozása, ahol a Teremtő meghívja társteremtőnek az Embert. A Teremtő és társteremtő közreműködésével épül és szépül a külső és belső világ, elindul a fejlődés, az eltávolodással aztán a visszafejlődés. A bűnnel folytatódik a Történet tehát, amelynek következménye az eltávolodás, a megváltással folytatódik, amikor az Ember visszanyeri eredeti arcát és visszakerül eredeti méltóságába.
A Szentírás Isten története az Emberrel. Isten újra meg újra hív – értem jön, kísér és megadja a választás lehetőségét. Bármilyen formában is van leírva régi korok emberének, ha megvizsgálom a hátteret – az üzenet ma is ugyanaz.
Erről tanúskodik az évközi huszonhatodik vasárnap példabeszéde, amely PÉLDABESZÉD, tehát nem egy történet. Nem költemény, nem himnusz, nem zsoltár (ezek mind benne vannak az Írásban, hiszen különböző korok emberei különböző stílusban fogalmazták meg tanúságtételüket!), hanem példabeszéd, tehát nem szószerint értendő.
A gazdag és a szegény története nem arról szól, hogy mi van a halál után, hanem arról, hogy mi van a halál előtt.
A gazdagnak nem az a fő problémája, hogy gazdag, hanem az, hogy nem látja már meg a szegényt, nem veszi már észre, nem hajol le hozzá. Ilyenkor hajlamos lehetek arra, hogy a szegény pártjára álljak, de nagyon sokszor én vagyok az a gazdag ember, akinek nem felfelé kell néznie, hanem lefelé, ahogy Isten is tette. Nem ahhoz kell hasonlítanom magam, akinek jobban megy és tehetségesebb, hanem mindig van nálam szegényebb, egy Lázár, akit észrevehetek és segíthetek. Nem is mindig anyagiakkal, hanem azzal, ami nekem van: tehetséggel, odafigyeléssel, jelenléttel, apró gesztusokkal, mosollyal.
Mindig van egy Lázár mellettem, akiben Isten kér segítséget: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 24,40)
Tehát nem a gazdagsággal van a baj, hiszen a szegény is lehet fösvény, hanem azzal, hogy milyen kapcsolatban állok az Istennel. Mennyire tiszta a szívem? Keresem-e az Isten arcát a másik emberben?
Isten arca mindenkiben ott van. Nemcsak a Szentírás szereplőiben és történeteiben – hanem a másik emberben, aki mellettem él. Ennyire azonosul az Isten velem és másokkal.
Ha a másik arcát figyelem, közösségbe kerülök Istennel és másokkal. Ebben segít a Szentírás olvasása is.
Vágyom erre?
Forrás, fotó: Vatican News
