Krisztusban drága jó testvéreim!
Minden ember szeretne jól és mindig jobban élni. Nyomasztóan hat reánk az életszínvonal csökkenése, pénzünk értékének elvesztése. Az anyagi jólét, a gazdagság úgy jelentkezik képzelet világunkban, mint a boldog élet vezércsillaga. Ezért olvassuk vagy hallgatjuk bizonyos fenntartásokkal a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédet. Sokan úgy értékeljük, mint sovány vigaszt a nélkülözők számára. Íme, a vallás, mint kábítószer, túlvilági ígéretekkel próbálja megnyugtatni a kizsákmányolt milliókat. Nyilvánvaló, hogy Jézus kemény ítélete elsősorban nem a szegényeknek szánt vigasz, hanem a szívtelen gazdagoknak szóló figyelmeztetés. Igaz, hogy az evangélium mindig rokonszenvez a szegényekkel és Jézus elsősorban nekik címezte üzenetét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga a szegénység üdvözítő, a gazdagság pedig kárhozattal fenyegető állapot lenne. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy a szegénység kedvező légkört teremthet és olyan állapotba helyezheti az embert, amelyben a megnyíló szív és értelem alkalmasabb az Isten befogadására. Azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy a példabeszédben szereplő szegénynek neve van, Lázárnak hívjak. Ez a név azt jelenti, hogy „Isten segít.” Vele ellentétben a dúsgazdag ember névtelenül szerepel. Vajon milyen nevet érdemelne az az ember, aki bezárja szíve és háza kapuját a szegények előtt? Az ilyen embert Isten sem tudja megszólítani, mert nem nyílik meg előtte az a kapu, amelyet bezár az önzés kulcsa. Az önző ember valójában börtönben él és elemészti azokat a szálakat, amelyekből a testvériség hálója készül. Ezáltal válik emberellenes, sőt istenellenes hatalommá a gazdagság és Jézus fölötte mond kemény ítéletet.
Carl Sonnenscheinről, Berlin egykori apostoláról olvasom, hogy meghívták egy előkelő család házába. A ház úrnője éppen kutyáját sétáltatta kertjében. A lelkes pap beszélni kezdett munkájáról és azokról a szegény diákokról, akik anyagi gondokkal küszködnek. Számukra kért az illető hölgytől segítséget. A gazdag asszony azzal védekezett, hogy jelenleg sok a kiadásuk és ezért nem tud alamizsnát adni. Ekkor a buzgó lelkipásztor kissé ironikusan megjegyezte: Asszonyom, úgy hallom, megváltoztatták a főparancsot és igy hangzik: „Szeresd felebarátodat, mint a kutyádat!”
Drága jó testvéreim!
Nem kétséges, hogy Jézus rokonszenvezett az önkéntes szegénységgel. Erre biztatta a gazdag ifjút is. Apostolai nem kis büszkeséggel vallották: Elhagytunk mindent és követtünk téged. Tagadhatatlan, hogy az anyagi javak birtoklása sok gondot is jelent és érzéketlenné tehet a lelki, az isteni dolgok iránt. Nem véletlen, hogy mindenki egyformán, ruhátlanul jön a világra, mondhatnánk szegényen születik. Ez a szegénység fordítja a gyermeket a szülők felé, ez a szegénység szővi az életünket gazdagitó szeretet hálóját. Isten szegénynek, éhező lénynek teremtett minket és azt akarja, hogy Őt éhezzük, utána vágyakozzunk. A szegénység tehát akkor nevezhető boldogitónak, ha felébreszti bennünk a teljesebb élet utáni vágyat és azoknak a lelki kincseknek keresését, amelyeket a moly meg nem rághat és a rozsda meg nem emészt. A lelki embernek tehát egészen más az értékrendje, mint a pénz rabjainak.
Tatjana Goricseva, orosz újságírónő igy vall erről egyik könyvében: „Ha valaki megkérdezi, mit jelent Istenhez térésem, mi volt az életemben, ami megváltozott, röviden ezt válaszolom: minden. Megtérésem után minden megváltozott bennem és körülöttem. Tulajdonképpen Isten megtalálásával kezdődött igazán az életem...” Igazat kell adnunk annak a véleménynek is, amely szerint minden emberi nyomorúság, a rendetlen bírvágyból és a szeretet hiányából származik. Az anyagi szegénység legfőbb oka az, hogy a gazdagok nem hajlandók megosztani, mások számára kamatoztatni vagyonukat. A lelki fájdalmak is abból erednek, hogy sajnáljuk időnket, szívünket mások szolgálatába állitani. Minden látható vagy titkos szenvedés, keserűség, megaláztatás, kétségbeesés, gyűlölet valójában egy kielégítetlen éhség terméke. Éhség a mindennapi kenyér után. Éhség a szeretet után. Valami vagy valaki hiányzik az életünkből. Nincs emberem. Talán éppen neked vagy nekem kellene ezt az éhséget kielégítenünk. Jézus egy egyszerű ember személyében az ajtónk előtt áll és kopogtat. Itt a lehetőség, hogy megvendégeljük és már itt a földön egy asztal mellé üljünk vele.
Drága jó testvéreim!
Egy idős férfi végrendeletét írta. Íróasztala fiókjából elővette iratait: adás-vételi szerződést, telekkönyvi kivonatot, számlákat. Amire mar nem lesz szüksége, azt megsemmisítette, amire örököseinek szükségük lesz, azt egy borítékba tette. Végül talált egy elsárgult papírt, fölismerte rajta fiatalkori írását. Ez volt ráírva: Életprogramom: Mindennapi imádság, minden vasárnapi szentmise, minden nagy ünnepen szentgyónás, és minden pénzemből jótékonyság... Az idős ember szeme homályos lett, szíve összeszorult és ezeket írta le: „Íme, ez voltam fiatal koromban! Milyen más lett volna az életem, ha később is ehhez tartom magam. Most már késő, az életem órája lejárt.”
Elmélkedjünk: 1. Az idő értékéről
Ha a dúsgazdag gyónni ment volna, bizonyára ezt mondja: „Lelkiatyám, nem loptam, nem raboltam, nem gyilkoltam, nekem nincsen bűnöm.” Valóban, ezek egyikét sem követte el, hogyan lehet, hogy mégis elkárhozott? Rosszat nem tett, de jót sem. Önző volt a végtelenségig: élte és élvezte az életet. Hogy odakint a küszöb előtt a szegény Lázár a morzsákkal is beérné, arról tudomást sem vett. Azt mondta magában: Az élet az enyém, azt teszem vele, ami nekem tetszik! A vagyonom az enyém, arra fordítom, amire akarom!
Itt van a nagy tévedés.
Az élet Isten adománya, arra kaptuk, hogy az örök életet szerezzük meg vele. A földi javak szintén Istentől valók, arra kaptuk, hogy jót tegyünk vele. Mit tettem az életemmel? Az a végrendeletét író férfi, akit az előbb idéztem megdöbbenve írja: „Engem nem a gonosz lelkek fognak vádolni az ítéleten, nem a Megváltó a mennyei Atya előtt, hanem ez a kis papírlap, amit én írtam, de nem tartottam meg.” Testvéreim! Nincs nagyobb kincs, mint az idő, és nincs nagyobb csapás, mint eltékozolni az időt. Ha megkérdeznénk egy nagyon idős embert, mit csinál egész nap, azt válaszolná: „Valahogy agyonütöm az időt.” Más szóval, nincs, más dolgom, várom a halált. Kérjük hát Istent, hogy jól használjuk az időt. Most, mától kezdve készülni akarok az örök életre.
Elmélkedjünk: 2. A lélek értékéről
Az egészséges test a lélek segítőtársa. Mire jó a szem? Hogy meglássam, mi jót tehetek. Mire jó a fül? Hogy meghalljam, hol segíthetek. Mire jó a kéz? Hogy jót tegyek vele. Mire jó a láb? Hogy jó utakra vigyen. A dúsgazdag megfordította a sorrendet: a lelke csak arra volt jó, hogy a testét kiszolgálja. Mindennapi történet: a test, ahelyett, hogy szárny lenne és a magasba emelné a lelket, letaszítja a mélybe.
Egy kisfiú megkérdezte édesanyát, hogy mi a lélek. „Gondolkozzál és te is kitalálod.” Néhány másodperc múlva, széles mosollyal mondja a fiú: „Anyu, a lélek az, amivel téged szeretlek.”
Pál apostol föl is sorolja, mit köszönhetünk a léleknek: „Szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, szerénység, tisztaság.” Ha egy családban béke van, ez a lélek, ha egy szívben rend van, ez a lélek, ha valaki türelemmel törölgeti a beteg homlokát, ez a lélek. Lélek az, amivel gazdaggá tesszük saját életünket és széppé a másokét. Lélek az, amellyel emberhez méltóvá tesszük a világot. Lélek az, ami lehozta Jézust a földre és fölvitte a keresztre. Ó, koldus és beteg Lázár, vagyonod nincs, de lelked van, egészséged nincs, de imádságod van, földön heversz, de eget érdemelsz. Koldus rongyaid mögött, fekélyeid mögött, Isten meglátta a lelket és örök boldogsággal jutalmazta. Valahol egy forrás fölé ezt írták: „Tanuljatok tőlem!” Mit tanuljunk a forrástól? Hogy csak addig áldás, amik tiszta. A lélek is addig áldás, amíg tiszta!
Elmélkedjünk: 3. A hit értékéről
Mi a dúsgazdag bűne? Az, hogy megkeményedik a szíve: önző lesz, és megkeményedik a lelke: hitetlen lesz. Most már késő, de azért övéiért könyörög: „Ha valaki halálból visszatérne és elmondaná, milyen sors vár rá, annak hinnének.” Nem igaz. Hiszen, amikor Jézus föltámasztja barátját, Lázárt, Jézust is és Lázárt is el akarják pusztítani. Hányan mondják, ha Isten maga jelennék meg előttük, annak hinnének, de a Szentírást is csak emberek írták, a papok is csak papolnak. De mi az, hogy Isten maga jelennék meg? Hiszen Isten tiszta szellem, hogy Őt tapasztaljuk, valamiképpen emberi alakban kell megjelennie és emberi nyelven beszélnie. De hiszen ezt meg is tette, amikor Jézusban megtestesült. És mégsem hittek neki. Mit is képzelünk Istenről? Olyan, mint az automata, megnyomjuk a gombot és leesik a csokoládé vagy a kávé vagy az üdítő. Sokan így vélekednek a mindennapi életükben: „Isten, mutasd meg magad, és akkor hiszek benned!” Isten talán vásári bohóc, egy paprikajancsi? Ember vagyok, egy életem van, azt végzetesen el is ronthatom, amint e dúsgazdag is elrontotta. Ki mondja meg, hogyan kell megoldanom problémáimat? Az Isten. De hol szól az Isten? Jézus Krisztusban. Benne hozzánk lépett és beszélt velünk. Hinni annyit jelent, mint elfogadni Jézus tanítását. Milyen jó nekünk, hogy van Krisztusunk, aki világit a sötétben, erősít a gyengeségben, vigasztal az elesettségben, és fölemel a bűnbánatban. Isten közelében az életem szépül, a lelkem gazdagodik, a kedélyem derül és érzéseim tisztulnak. „Tudom, kinek hittem és ebben biztos vagyok.” Nincs szükségem, hogy a halottak közül jöjjön valaki hozzám, mert ezt már Krisztus megtette. Érte élem az életemet, vele lépem át a halált és benne élem örök boldogságomat. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
