Február 11-én ünnepli az egyház a Betegek világnapját. A jövő évi alkalomra XIV. Leó egy evangéliumi személyre, arra a férfira kíván összpontosítani, aki arra tanít minket, hogy „szeressünk mások fájdalmának hordozásával”. Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításáért Felelős Dikasztérium hangsúlyozza: a szeretetnek a közelség konkrét gesztusaira van szüksége, elsősorban azok felvállalásában, akik betegek, „gyakran a szegénység, az elszigeteltség és a magány miatti törékenység közepette”.
„A szamaritánus irgalma: szeressünk mások fájdalmának hordozásával.” Ezt a témát választotta XIV. Leó pápa a betegek XXXIV. világnapjára, amelyet 2026. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya ünnepén tart az egyház. Ez egy olyan téma, amely az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításáért Felelős Dikasztérium közleménye szerint „a szamaritánus evangéliumi alakját helyezve a középpontba – aki kifejezi szeretetét azzal, hogy gondoskodik a tolvajok kezébe került szenvedő emberről – a felebaráti szeretet ezen aspektusát kívánja hangsúlyozni”. A szeretetnek „a közelség konkrét gesztusaira van szüksége, amelyeken keresztül felvállaljuk mások szenvedését, mindenekelőtt azokét, akik betegek, gyakran a szegénység, az elszigeteltség és a magány miatti törékenység kontextusában”.
Jézus a „jó szamaritánus”, aki közeledik a megsebzett emberiséghez A közlemény végül rámutat: Jézus Krisztus, a „jó szamaritánus” ma is közeledik a megsebzett emberiséghez, hogy az Egyház szentségein keresztül „a vigasztalás olaját és a remény borát” árassza, ezáltal inspirálva a segítségnyújtás és a közelség cselekedeteit és gesztusait azok számára, akik betegség miatt törékeny helyzetben élnek. Ez a „szeretet forradalma”, amelyre XIV. Leó hivatkozott a július 13-án, a Castel Gandolfóban található Villanovai Szent Tamás pápai plébánián tartott szentmisén elmondott prédikációjában, amelyet az Evangélium egyik „legszebb és legmeghatóbb példabeszéde” főszereplőjének szentelt, amelynek „középpontjában” az együttérzés áll.
„A szív szemével” látni
A világ, amely látszólag félredobta az irgalmat, és elvesztette azt a képességét, hogy a „szívig hatoljon” mások fájdalma, olyan tekintetet képvisel, mint a pap és a levita, akik egy rablók kezébe került sebesült embert, aki az út szélén feküdt, „meglátták és elmentek mellette”. Eközben azok tekintete, akik „a szív szemével”, „egy olyan empátiával látnak, amely lehetővé teszi számukra, hogy belépjenek mások helyzetébe”, olyan, mint a jó szamaritánusé, Jézus képmásáé.
Isten együttérzésének jeleivé válni a világban
Az emberiségnek „még ma is gyakran szembe kell néznie a gonosz sötétségével, a szenvedéssel, a szegénységgel, a halál abszurditásával”. Isten azonban „együttérzéssel tekintett ránk, maga akarta járni utunkat, leszállt közénk, és Jézusban, a jó szamaritánusban eljött, hogy meggyógyítsa sebeinket, ránk árasztva szeretetének és irgalmának olaját”. Leó pápa hangsúlyozta, hogy az irgalom és az együttérzés Isten jellemzői, és a benne való hit „azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat átalakulni, hogy nekünk is legyen” egy megható szívünk, egy tekintetünk, amely meglát és nem megy el dolgok mellett, két kezünk, amely segít és enyhíti a sebeket, erős vállunk, amely magára veszi a rászorulók terhét. Így „Krisztus által meggyógyítva és szeretete által mi is az ő szeretetének és együttérzésének jeleivé válunk a világban.”
Konkrét gesztusok, amelyek kifejezik a mások iránti törődést
XIV. Leó a május 28-i általános kihallgatáson mondott katekézisében is elmélyítette a szamaritánus példázatának témáit, amelyben többször is hangsúlyozta, hogy az együttérzés, a mások iránti szeretetteljes gondoskodás és a mások iránti figyelem „konkrét gesztusokon keresztül” fejeződik ki. A Lukács evangélista által leírt szamaritánus „egyszerűen azért áll meg, mert egy másik segítségre szoruló emberrel néz szembe”. Hozzátette, hogy „ha segíteni akarsz valakin, nem gondolhatsz a távolságtartásra; bele kell vonódnod, be kell piszkolódnod, talán meg is kell fertőződnöd.” Ezt teszi a szamaritánus, aki „bekötözi a haldokló sebeit”, „miután olajjal és borral megtisztította azokat”. Magával viszi, „vagyis gondjába veszi, mert az ember igazán akkor segít, ha hajlandó átérezni a másik fájdalmának súlyát” – mutatott rá a pápa –, majd talál neki „egy szálláshelyet, ahol pénzt költ rá”, megígérve, hogy „visszatér, és esetleg újra fizet, mert a másik nem egy csomag, amit kézbesíteni kell, hanem valaki, akiről gondoskodni kell”.
A sietség, amely megakadályoz minket az együttérzésben
Az arra járóknak más a viselkedése, mint nekünk, amikor a rohanó életünk megakadályoz minket abban, hogy együttérzőek legyünk, és úgy gondoljuk, hogy a saját gondjainknak kell elsőbbséget adnunk. „Pontosan az életünkben annyira jelen lévő sietség az, ami gyakran megakadályoz minket abban, hogy együttérzést gyakoroljunk. Akik azt hiszik, hogy a saját útjuknak kell elsőbbséget élveznie, nem hajlandók megállni másokért.” A példabeszéd, zárta a pápa, arra buzdít minket, hogy „szakítsuk meg utunkat” és „legyünk együttérzőek”, és ez akkor történhet meg, „amikor megértjük, hogy az úton lévő sebesült ember mindannyiunkat képviseli”, akikről Jézus oly sokszor gondoskodott.
Forrás, fotó: Vatican News
