Volt egyszer egy kert, olyan, mint amit az idő gondozott: néhol elvadult, máshol rendíthetetlenül virágzó. Ott ültem benne, egy fapadon, amikor mellém telepedett egy idős ember. Nem szólt semmit. A csendje olyan volt, mint egy régi könyv, amit már senki sem olvas, de a polcról levéve, még mindig érezni lehet benne az élet illatát.
Azt mondják, az idő telik, de valójában inkább rétegződik – mint a föld alatt megbúvó geológiai korok. Egy idős ember nem a múltat hordozza, hanem maga a múlt rétegeiből áll. Arcán a történelem redői, mozdulataiban a generációk hagyatéka, tekintetében a jövő csendje.
Az idősek világnapja tükör: nekik és nekünk is. Nemcsak róluk szól, hanem rólunk is – arról, hogyan bánunk az idővel. Az idő nem csak napokból áll, hanem emlékekből, pillanatokból, tévedésekből, elnémult mondatokból, meg nem ismétlődő pillantásokból. Az idősek ennek az időnek a hordozói – élő archívumok, akik már nem keresik a választ, mert maguk a kérdések is lecsendesedtek bennük.
Mi, fiatalabbak, gyakran úgy gondolunk az öregségre, mint valami „utolsó fejezetre”. Holott az időskor inkább egy külön műfaj – nem befejezés, hanem átalakulás. Egy új látásmód születése, ahol az ember már nem akarja megváltoztatni a világot, mert látja, hogy a világ leginkább akkor változik, ha békében hagyjuk. Az idősek már nem beszélnek sokat, de amit mondanak, az megmarad. Nem tanítanak a szó hagyományos értelmében – jelenlétük önmagában tanítás. Mert aki végig élte az életet, az nem csak azt tudja, hogyan kell élni, hanem azt is, hogyan kell bizonyos dolgokat elengedni. Hogyan kell csendben lenni akkor is, amikor belül vihar van. Hogyan kell szeretni akkor is, amikor már nem kérnek tőlük semmit.
Egy idős ember nem azért érték, mert „még itt van”, hanem mert benne van az, amit mi még csak keresünk. A világ iránti türelem. Az időhöz való méltóságteljes viszony. Az a fajta tudás, amit nem lehet könyvekből, diplomákból, gyors válaszokból megszerezni.
Mégis: az időseket gyakran félreállítjuk. Mint egy könyvet, amiről azt hisszük, már olvastuk, pedig soha nem nyitottuk ki igazán, csak belelapoztunk, és megijedtünk a mondatok hosszúságától, az érzelmek mélységétől, a sorok közötti csendtől.
De aki veszi a fáradságot, és leül melléjük – egy padra, egy asztalhoz –, annak egyszer csak elkezd megnyílni valami. Egy másfajta idő, egy lassúbb, őszintébb, mélyebb világ, ahol már nem a siker a fontos, hanem az, hogy voltunk-e elég emberek ahhoz, hogy meghalljunk egy másik embert.
Az idősek tanúk. Tanúi egy másik világnak, ahol még levelet írtak egymásnak, ahol a vasárnap csendje nem volt zavaró, csak szent. Ahol az ember nem mindig akart „többet”, hanem csak azt, hogy amit csinál, az jó legyen.
Ma, az idősek világnapján, próbáljunk NEM beszélni helyettük. Inkább hallgassuk meg őket. Ne udvariasságból, hanem valódi kíváncsiságból. Mert amit ők tudnak, az nem a jövő – de az, hogy hogyan élhető túl a jövő, talán éppen bennük van. A kert, ahol kislányként ültem, most már másképp néz ki. Azóta is gyakran visszagondolok rá. Lehet, hogy nem is kívül volt az a kert, hanem bennem. És az az idős ember... talán én leszek majd egykor. Talán majd én is várok valakit, aki leül mellém. Aki nem kérdez semmit, nem sürget, csak ott van. Mint egy jól értett csend. Egy pad. Egy történet kezdete.
Ferencz Emese
