Október elsején gyönyörű őszi időben tartotta meg Leó pápa a Szent Péter téren az általános kihallgatást és ezúttal katekézisében Jézus feltámadásának reménység-vonásáról elmélkedett. A szerény jelek kíséretében feltámadt Úr nem áll bosszút, nem neheztel, igazságot sem szolgáltat, hanem képességeinkhez igazodva jelzi, hogy benne minden átalakult az irgalmasság reményévé
A feltámadás tanúságtétel, hogy a szeretet miként képes vereség után újra felkelni
Hitünk középpontja és reményünk szíve Krisztus feltámadásában gyökerezik. Az evangéliumok figyelmes olvasása nyomán ráébredünk, hogy ez a misztérium nemcsak azért meglepő, mert egy ember – Isten Fia – feltámadt a halálból, hanem azért is, ahogyan ezt tette. Jézus feltámadása valójában nem egy hatalmas diadal, és nem is bosszú vagy megtorlás ellenségei felett. Ellenben csodálatos tanúságtétel arról, hogy a szeretet miként képes egy nagy vereség után újra felkelni, hogy tovább folytassa feltartóztathatatlan útját – kezdte beszédét Leó pápa.
Jézus vágya, hogy visszatérjen tanítványaihoz, segítve őket bűntudatuk legyőzésében
Amikor mi mások okozta megrázkódtatásból épülünk fel, első reakciónk gyakran a harag, a vágy, hogy valakivel megfizettessük, amit elszenvedtünk. Ám a Feltámadott nem így reagál. Miután kilép a halál poklából, Jézus nem áll bosszút. Nem a hatalom gesztusaival tér vissza, hanem szelídséggel nyilvánítja ki szeretete örömét, mely nagyobb minden sebesülésnél és erősebb minden árulásnál. A Feltámadt nem érzi szükségét annak, hogy leszögezze vagy szentesítse felsőbbrendűségét. Megjelenik barátainak – a tanítványoknak –, és ezt rendkívül diszkréten teszi, anélkül, hogy erőt venne befogadási képességük idején. Egyetlen vágya, hogy visszatérjen a velük való közösségbe, segítve őket bűntudatuk legyőzésében. Ezt nagyon világosan látjuk az Emeleti teremben, ahol az Úr megjelenik a félelemtől bezárkózott barátainak. Ez a pillanat rendkívüli erőt fejez ki: Jézus, miután leszállt a halál mélységeibe, hogy kiszabadítsa az ott fogvatartottakat, belép a félelemtől megbénultak zárt termébe, és olyan ajándékot visz magával, amit senki sem mert volna remélni: békét.
A sebek nem vádolnak, hanem a hűtlenségnél is nagyobb szeretet ékesszóló jelei
Köszöntése egyszerű, szinte hétköznapi: „Béke veletek!” (Jn 20,19), amit azonban egy szinte illetlenül szép gesztus kísér: megmutatja tanítványainak a szenvedés megjelölte kezét és oldalát. De miért is mutatja sebeit pont azoknak, akik azokban a drámai órákban megtagadták és elhagyták őt? Miért nem rejti el inkább a fájdalom jeleit, hogy elkerülje a szégyen sebeinek feltépését? – kérdezte őszinte nyíltsággal a pápa. És mégis, az evangélium azt mondja, hogy az Úr láttán a tanítványok örvendeztek (lásd Jn 20,20). Ennek mély oka van: Jézus immár teljesen kiengesztelődött mindazzal, amit elszenvedett. Nincs benne nyoma a neheztelésnek. A sebek nem szemrehányásról szólnak, hanem egy olyan szeretet megmutatásáról, amely erősebb minden hűtlenségnél. Bizonyságul szolgálnak arra, hogy éppen kudarcainkban nem hagy el minket az Isten, nem mond le rólunk.
Jézus a sebeit a megbocsátás garanciájaként ajánlja fel
Így az Úr mezítelenül és fegyvertelenül mutatja meg magát. Nem követel, nem zsarol. Az övé egy olyan szeretet, amely nem aláz meg. Azok békéje ez, akik szeretetből szenvedtek és most végre kijelenthetik, hogy megérte. Mi viszont gyakran elfedjük sebeinket büszkeségből vagy a gyengeség látszatától félve. Így szólunk: „Nem számít”, „Mindennek vége”, de nem vagyunk igazán békében az árulásokkal, amelyek megsebeztek. Néha inkább elrejtjük a megbocsátásért folytatott küzdelmünket, nehogy sebezhetőnek lássanak, nehogy további szenvedést kockáztassunk meg. Jézus nem így tesz. Sebeit a megbocsátás garanciájaként ajánlja fel. Illetve megmutatja, hogy a Feltámadás nem a múlt eltörlése, hanem annak átalakítása az irgalmasság reménységévé.
A küldetés felelőssége: Legyenek Ti a kiengesztelődés eszközei a világban
Aztán az Úr megismétli: „Béke veletek!”, majd hozzáteszi: „Ahogy engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (21. v.). E szavakkal egy olyan feladatot bíz az apostolokra, ami nem annyira hatalom, mint inkább felelősség: legyenek a kiengesztelődés eszközei a világban! Mintha azt mondaná: „Ki más hirdethetné az Atya irgalmas arcát, hacsak nem ti, akik kudarcot vallottatok és megbocsátást tapasztaltatok?” Jézus rájuk lehel, és megadja nekik a Szentlelket (22. v.). Ugyanaz a Lelket, aki támogatta őt az Atya iránti engedelmességben és a keresztig menő szeretetben. Attól a pillanattól kezdve az apostolok már nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak, hogy Isten megbocsát, felemel és visszaadja a bizalmat. Ez az Egyház küldetésének lényege: nem gyakorol hatalmat mások felett, hanem annak örömét adja át, hogy őket éppen akkor szerették, amikor nem érdemelték meg. Ez az az erő, amely életet és növekedést adott a keresztény közösségnek, akik felfedezték az életbe való visszatérés szépségét, hogy azt másoknak is átadhassák. Erre mi is küldetést kaptunk. Nekünk is megmutatja az Úr sebeit, és így szól: Béke veletek! Ne féljetek megmutatni sebeiteket, amelyeket az irgalom gyógyított be! Ne féljetek közeledni azokhoz, akiket félelem vagy bűntudat gyötör! A Lélek lehelete tegyen minket is e béke és szeretet tanúivá, amely erősebb minden vereségnél! – zárta katekézisét Leó pápa.
Forrás, fotó: Vatican News
