Krisztusban drága jó testvéreim!
Kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy hitüket töretlenül megőrizték, bátran megvallották, szerinte alakítottak életüket. A kételyek szakadéka itt tátong mellettünk és bennünk, hamis képzeletek, hazug propagandák, bűnös szokások felhői takarhatják el hitünk igazi vezérlő csillagát. Ez a felismerés adta a kérést az apostolok ajkára: Növeld bennünk a hitet! Jézus közelében fokozottabban érezték: a hit akkor egészséges, ha növekszik, ha egyre jobban reánk teríti áldott lombját. Ennek a növekedésnek záloga, hogy egész személyiségünkkel Isten felé forduljunk. Belőle árad a fény és a meleg, ami biztosítja hitünk növekedését.
Az Úr Jézus egy hihetetlennek tűnő képpel szemlélteti a hit jelentőségét. Egy mústármagnyi hit elegendő, hogy a szederfa kiszakadjon a földből és gyökeret verjen a tengerbe. Ezzel a merész hasonlattal akarja Jézus szemléltetni a hit az életet is átformáló, szinte a lehetetlent is megvalósító erejét. Gondoljunk csak a pünkösdkor megszülető zsenge Egyház esetére! A mústármagnyi közösség, az apostolok lelkes hite fává növekszik és gyökeret ver a pogányság, egy ellenséges világ tengerében. Gondolhatunk azokra az egyedi esetekre, amikor valaki elnyeri a hit ajándékát és ez kiemeli az alkoholizmus, a kábítószer elvezet szenvedélyéből. A dúsgazdag milliomos szétosztja vagyonát és elmegy betegeket ápolni. Szép fiatal leány lemond a szerelemről, a házasságról, az anyaságról és Krisztust szolgálja az élet elesettjeiben. Vajon mi mást bizonyítanak ezek a példák, mint a hit csodálatos erejét!
Ha ilyen hordereje van az Istenhitnek, joggal vetődik fel a kérdés testvéreim: mi biztosítja hitünk növekedését? Sokan és sokféleképpen határozták meg az ember mibenlétét. Aquinói Szent Tamás, a középkor nagy teológusa értelmes állatnak nevezi. Ám éppen ebből az értelmességből következik, hogy figyelmét a látható jelenségek láthatatlan hátterére fordítja és hitével átlépi az érzéki megismerés határát.
Ez az átlépés vezeti el a gondolkozó embert a feltétlen létező, az Isten fogalmához. Éppen ezért, írja egy nagy gondolkodó: „nem a vallásos ember, hanem a meggyőződéses materialista adja tanújelét egy hatalmas bár negatív hitnek, ha minden tudományos bizonyíték nélkül mereven ragaszkodik ahhoz, hogy az élet keletkezése és fejlődése, az emberi értelem és az erkölcsi eszmék létrejötte egy szép napon tudományosan is meg magyarázható lesz. Úgy látszik, a hitetleneket és istentagadókat a legkevésbé sem zavarja az a tény, hogy rendezett, élő világegyetemünk Isten föltételezése nélkül érthetetlen.”
Testvéreim! A hivő ember alapállása Istenével szemben az imádás, az imádság mozdulata. Ez teremt közvetlen kapcsolatot Isten és ember között és igy az imádság lesz a hit növekedésének legfőbb forrása. Tatjana Goricseva, orosz újságírónő hosszú ideig az ateizmus útját járta. Arra a kérdésre, hogyan lett istenhivő, jómaga igy válaszol: „Jógázás közben elkezdtem mondani a Miatyánkot. Mikor már hatodszor imádkoztam, hirtelen belém ragyogott Isten világossága. Ettől kezdve egészen más szemmel néztem a világot és az embereket. Megláttam rajtuk az Isten képét, szeretettel fordultam feléjük...” Az Úr Jézus tisztában volt az imádság hitet növesztő hatalmával és ezért is tanította imádkozni apostolait.
Hitünkkel azonban nemcsak az Isten, hanem az emberek felé is kell fordulnunk. Akárcsak a szeretet, éppen úgy a hit sem feledkezhet meg az adakozás kötelességéről. Hitünk azáltal is erősödik, hogy továbbadjuk embertársainknak és részt veszünk Egyházunk hitet ébresztő tevékenységében. Miként a tovább adott szeretet gazdagítja a saját szeretetkincsünket, ugyanígy a másoknak átadott hit is növeli, erősiti a miénket.
Két buddhista szerzetes élt a Himalája hegység egyik völgyében. Buzgón olvasták vallásuk szent könyveit és különféle aszketikus gyakorlatokat végeztek. Többen is felkeresték őket, hogy megcsodálják önmegtagadó életüket. Érdekes módon azonban ők ketten sohasem látogatták meg egymást. Egyszer az Isten meglátogatta az egyik remetét és megkérdezte tőle: Merre vezet az út a társadhoz, a másik remetéhez? Nem tudom, hangzott a válasz, még nem találkoztam vele. Ekkor az Isten szó nélkül visszatért országába. Néhány év múlva meghalt mind a két remete. Ekkor két család foglalta el kunyhójukat. Naponta felkeresték egymást és közös munkával járható utat építettek új otthonaik között. Isten ismét eljött látogatóba és örömmel látta a két családot összekötő utat. Mikor visszatért országába, lábai nyomán kivirágzott a rét és tarka virágokkal szegélyezte azt az utat, amelyet a szeretet épített...
Testvéreim! Ez a legenda is találóan mutat rá arra az igazságra, hogy a közös hit és istenszeretet tovább ajándékozása komoly feltétele hitünk növekedésének. Az imádás által Isten felé fordulunk, kegyelmével gazdagodunk. A mások felé forduló adakozó szeretet hitelesíti hitünket és másokat is közös Atyánkhoz, az Istenhez vezérel. Ezért kérjük Morus Szent Tamással együtt: „Uram, add, hogy mindig azt tegyem, amit az imádságomban kértem!” Meghal XIV. Lajos, a francia napkirály. Háborúival és építkezéseivel naggyá tette hazáját, de meg is ásta a sirját. Amikor meghalt, Bossuet-t püspököt kérték föl, hogy mondja el gyászbeszédet. A püspök odalépett a király koporsójához, pásztorbotjával megzörgette. Döbbenetes csend keletkezett. Akkor belekiáltott ebbe a nagy csöndbe: „Egyedül Isten nagy!” Erről van szó a mai evangéliumban: Isten mindent követelhet tőlünk, mi semmit sem Tőle. Ő az Úr, mi szolgái vagyunk. Ha mindent megtettünk, akkor sincs jogunk büszkélkedni, mert csak azt tettük, ami a kötelességünk... Az alázatosság a legjellemzőbb keresztény vonás.
1. Alázatosság az Isten előtt
Jézus egy szolgalegényről beszélt. Nem akarja a szolgaságot szentesíteni, csupán példának használja. Olyan szolgáról beszél, akire nyugodtan rá lehet bízni a házat, akár otthon van a gazda, akár nincs. Tudja, hogy csupán szolga, és mégis úgy dolgozik, mintha minden az övé volna. Nagyszerű példakép a keresztény ember számára. Önzetlenül dolgozik kicsiben és nagyban, Isten megbízhat benne. Jézus beszél az egyik példabeszédében arról is, hogy mindenki kap bizonyos számú talentumot, az egyik tízet, a másik kettőt, a harmadik csupán egyet. Tehetségeink tehát nem a mieink, hanem azért kaptuk őket, hogy kamatoztassuk. Hamis alázatosság, ha valaki csupán őrzi képességeit és nem kamatoztatja. Az alázatosság nemcsak azt nézi, hogy mi vagyok, hanem azt is, hogy mivé lehettem volna, ha jobban használom a kapott kegyelmeket. És beszél Jézus egy másik példabeszédében arról a bűnösről, aki szemét sem meri fölemelni az égre, hanem mellét verve mondja: „Istenem, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!” Persze az alázatosság Istennel szemben sem meghunyászkodás, nem szolgalelkűség, hanem annak elismerése, hogy törékeny ember vagyok, mindennel Istennek vagyok adósa. Ha ez igy van, akkor hogyan törhetnék pálcát mások fölött? Ezért figyelmeztet a Szent Pál apostol: „Senki se becsülje magát kelleténél többre, hanem gondolkodjék magáról mindenki józanul, az Istentől kapott hit mértéke szerint.” Jézus a mi példaképünk: mint Isten nagy, de emberré lett, hogy kicsiny lehessen.
2. Alázatosság az emberek előtt
A valódi alázatosság jele, ha az emberek szemében sem akarunk többnek látszani, mint amik vagyunk. Nem sóvárgunk dicséret és elismerés után, nem játsszuk meg magunkat. A madár a tollára, a zsiráf a nyakára, a teve a púpjára, majom a farkára, az ember a butaságára büszke. Mert a gőg butaság. Egy történet mondja el, hogy a háború alatt valaki találkozott egy német tábornokkal. Nyakában a legnagyobb kitüntetést viselte: a vaskeresztet a gyémántlombokkal. Illet gratulálni neki. Szerényen elhárította: „Én csupán viselem, szerezni a katonáim szerezték nekem.” Az alázatos ember nem törtető. Akkor is lelkiismeretesen teszi a dolgát, ha nem figyelnek föl rá, ha nem részesítik kitüntetésben. Nem forgolódik álmatlanul az ágyán, ha másokat jutalmaznak és őt nem. Nem eszi a sárga irigység, amikor munkatársai emelkednek a ranglétrán és ő nem. Nem keresi a feltűnést, Jézus szavaihoz igazodik: „Ha jót cselekszel, ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal.” Minden dolog olyan, amilyennek az Isten teremtette, a hegy hegy, a folyó folyó, a csillag csillag, egyedül az ember akar másnak látszani, agyával hősnek akarja mutatni magát. Amerikában még a halottakat is kikozmetikázzák és kirakatban ravatalozzák föl. Nálunk is, amikor híres embert temetnek, előtte párnán viszik kitüntetéseit, lelke pedig ott áll pőrén az Isten színe előtt.
3. Alázatosság önmagunk előtt
Minden ember lelkében van spirálrugó, mely arra feszíti, hogy mindig többre vigye, hogy mindig előbbre jusson az életben. Azért születik velünk ez a rugó, hogy megóvjon bennünket a lustaságtól. De egyben veszedelmes is, ha nem párosul helyes önismerettel. Tudnom kell, hogy mire vagyok képes, és mire nem. A gőgös ember addig könyököl, amig olyan pozícióban kerül, amelyhez nem ért. „Aki beképzeli magának, hogy valami, holott semmi, önmagát áltatja.” – írja Szent Pál apostol. De nemcsak áltatja, hanem tönkre is teszi magát. Folyton rettegnie kell, mikor jönnek rá alkalmatlanságára, folyton gyanakszik, hogy háta mögött kigúnyoljak, folyton reszket, mikor fúrják meg, vagy mikor hullik le álarca. Mennyi hibát követnek el a szülők is ezen a téren. Ha a gyerek meghozza az első tízest az iskolából, már bebeszélik neki, hogy lángész, ha nyekereg valamit a hegedűn, már tehetség. A gyerek hamis képet alkot önmagáról és képmutató lesz. Aztán minden hiába, egyre jobban csúszik le arra a helyre, amely megfelel a valóságnak, s a gyerek elkeseredik és igazságtalanságról beszél. „Aki első akar lenni közöttetek, legyen az utolsó.” – mondja Jézus. XII. Pius pápa még bíboros államtitkár korában hetenként kijárt a pápa nyaralójába referálni. Az út végső szakaszát gyalog tette meg. Egy alkalommal csatlakozott hozzá egy munkásember, megsajnálta a sovány, egyszerűen öltözött gyalogos papot s kívánta neki, hogy vigye valamire az életében. Amikor a nyaralóhoz értek és elbúcsúztak, megdöbbenve látja, hogy az őrség feszesen tiszteleg. Megkérdezi, ki volt ez a pap. „Pacelli, bíboros és államtitkár” volt a válasz. Ámen
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
