Jézus Húsvétjáról szóló katekézis-sorozatában Leó pápa ezúttal a feltámadás egy meglepő vonásáról elmélkedett, Krisztus alázatosságáról. Nem feltűnést keresve, hanem diszkréten közelít hozzánk és akarja fölhevíteni a szívünket. Életünk legnehezebb próbatételein is segít a szeretet és a remény, ami Istentől jön.
Közel hatvanezer hívő vett részt a szerdai általános audiencián október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén: köztük egy népes magyar delegáció Erdő Péter bíboros, Udvardy György veszprémi érsek, Ternyák Csaba egri érsek vezetésével. A kihallgatás végén Erdő Péter bíboros a Szentatya elé járult.
Leó pápa katekézisében arról beszélt, hogy Jézus nem feltűnést keresve, angyalok seregével jelenik meg a tanítványoknak, nem látványos gesztusokkal és ünnepélyes beszédekkel tárja föl a világegyetem titkait. Éppen ellenkezőleg, diszkréten közelít, mint egy éhes utazó, aki egy falat kenyeret kér.
“És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,30-32)
A feltámadásban mélyebb szeretetközösségre lépünk Istennel
Mi is inkább hatásos megjelenésre, hatalma megmutatására, mindent elsöprő bizonyítékokra vártunk volna. De az Úr nem ezt keresi, hanem a közelséget, a normális nyelvezetet választja, egy asztalhoz ül velünk. Ez értékes üzenetet hordoz számunkra: a feltámadás nem egy színpadi fordulat, hanem egy csöndes átalakulás, ami értelemmel tölt meg minden emberi gesztust. A feltámadt Jézus megeszik egy darab halat tanítványai előtt: ez nem részletkérdés, hanem annak a megerősítése, hogy testünk, kapcsolataink, történetünk nem üres burok, amit el kell dobni, hanem az élet teljességére hivatott. Aki feltámad, nem elillanó szellemmé válik, hanem mélyebb szeretetközösségre lép Istennel és a testvérekkel, egy olyan emberségben, amit átalakított a szeretet.
A fájdalmon keresztül mutatta meg Isten szeretete mértékét
Krisztus Húsvétjában minden kegyelemmé válhat – folytatta katekézisét a pápa. Még a leghétköznapibb dolgok is: az evés, a munka, a várakozás, a lakás rendezése, egy barát támogatása. A feltámadás nem veszi el az életből az időt és a fáradozást, de megváltoztatja annak értelmét, ízét. Minden gesztus, amit hálával és szeretetközösségben végzünk megelőlegezi Isten Országát. Van azonban egy akadály, ami gyakran megnehezíti, hogy fölismerjük Krisztus jelenlétét a mindennapokban: mégpedig, hogy mi sebek nélküli örömöt várunk. Az emmauszi tanítványok szomorúan mennek, mert más befejezésre számítottak, egy olyan Messiást vártak, aki nem ismeri a keresztet. Még az üres sír híre sem készteti mosolyra őket. Jézus azonban melléjük szegődik és türelmesen rávezeti őket arra, hogy a fájdalom nem az ígéret megszegése, hanem az az út, amelyen keresztül Isten kinyilvánította szeretete mértékét.
Mindenhol elér minket a remény
Amikor végül asztalhoz ülnek vele és megtörik a kenyeret, felnyílik a szemük, és észreveszik, hogy már hevült a szívük, még ha nem is tudtak róla. Ez a legnagyobb meglepetés: rájönni, hogy a csalódás és a fáradtság hamuja alatt még izzik a parázs, és csak arra vár, hogy felszítsák – mutatott rá a Szentatya. Krisztus feltámadása arra tanít minket, hogy nem létezhet olyan nagy csalódás vagy bűn, ahova ne érhetne el a remény. Nem létezik végleges bukás, nincs örök éjszaka, örökké nyitott seb. Akármennyire is távol érezzük magunkat, elveszettnek vagy méltatlannak, semmi nem olthatja ki Isten szeretetének erejét.
Hagyjuk fölhevíteni a szívünket
Olykor azt gondoljuk, hogy az Úr csak az imában vagy a lelki buzgalom pillanataiban látogat meg minket, amikor a helyzet magaslatán érezzük magunkat, amikor életünk rendezettnek és világosnak tűnik. A Feltámadott viszont éppen a legsötétebb helyeken áll mellénk: kudarcainkban, megromlott kapcsolatainkban, a hétköznapok fáradozásai közepette, melyek vállunkra nehezednek, a kétségekben, melyek elbátortalanítanak minket. Számára nem vagyunk idegenek, létezésünk legapróbb töredékében sem. A feltámadt Úr ma mellénk áll, valamennyiünk mellé, miközben járjuk utunkat, és végtelenül finoman azt kéri, hogy hagyjuk fölhevíteni a szívünket. Nem zajosan erőlteti magát ránk, nem várja el, hogy azonnal fölismerjük. Türelemmel várja a pillanatot, amikor szemünk felnyílik és észrevesszük baráti arcát, mely képes a csalódást bizakodó várakozássá alakítani, a szomorúságot hálává, a beletörődést reménnyé tenni.
Egyszerű örömet várjunk
A Feltámadott csak meg akarja mutatni jelenlétét, mellénk szegődni az úton, fellobbantani bennünk a bizonyosságot, hogy az ő élete erősebb minden halálnál. Kérjük a kegyelmet, hogy fölismerjük alázatos és diszkrét jelenlétét, hogy ne várjunk próbatételek nélküli életet; hogy fölfedezzük: valamennyi fájdalom, ha szeretet lakik benne, a szeretetközösség helyévé válhat. És így, mint az emmauszi tanítványok, mi is úgy térünk haza, hogy öröm izzik a szívünkben. Egyszerű öröm, ami nem törli el a sebeket, hanem megvilágítja azokat. Olyan öröm, mely abból a bizonyosságból születik, hogy él az Úr, velünk halad, és minden pillanatban megadja nekünk az újrakezdés lehetőségét – zárta szerda délelőtti katekézisét XIV. Leó pápa.
Forrás, fotó: Vatican News
