Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangélium egy országútra vezeti hallgatóit, arra az útra, ahol az életre, a gyógyulásra szomjazó leprások Jézussal találkoztak. Igaz, ki voltak zárva minden emberi közösségből, de a názáreti Próféta híre hozzájuk is eljutott. Nem hallgathatták Jézus tanítását, de gyógyító hatalmáról tudomást szereztek. Már a puszta megszólításból: Mester! Könyörülj rajtunk! kiderül, hogy olyan valakit hittek benne, aki mestere nemcsak a szónak, hanem a részvétnek és az emberileg lehetetlen dolgoknak is.
Miközben Jézus szánalommal tekintett a leprásokra, vajon mire gondolhatott? Talán az első emberpárra, akik az Isten képére lettek teremtve, de a lázadás, a bűn összetörte ezt a szépséget. Azóta a történelem országútja tele van leprásokkal és ennek a lelki leprának sok fajtája van. A tíz leprás az egész emberiség képviselője, akik a bűn lepráját hordozzák lelkükben. Szerencséjükre éppen azzal a Jézussal találkoznak, akinek mindenkihez szól küldetése, aki azért jött, hogy a betegek orvosa, a bűnösök barátja legyen. Az elesett világ és fölemelésére érkezett Jézus találkozik. Jézus nem fordul el tőlük, nem irtózik betegségüktől. Éppen azért jött, hogy megkerüljenek az elveszettek, a holt lelkek feltámadjanak és az ember visszanyerje lelke ragyogását. Járja szüntelen a történelem országútját és ez a kegyelmek legnagyobbika: mindenki találkozhat vele.
Jézus rátekint a leprásokra és csak ennyit mond: mutassátok meg magatokat a papoknak! Mindig akadtak és akadnak tévtanitok, akik a keresztény hagyományt megvetve azt állítják, hogy Jézus nem akart Egyházában papokat foglalkoztatni. Kár erről vitázni, hiszen az evangélium nem bíbelődik fogalmakkal, szavakkal, de úgy állítja elénk Jézust, mint az emberiség áldozópapját. Az is nyilvánvaló, hogy ezt a szolgálatát átadta Egyházának, mindenkori papjainak. Az is közismert, hogy a papságra Jézus választja ki az embereket és nem demokratikus népszavazás, hanem a hivatás dönti el az illetők alkalmasságát. Ha napjainkban egyre kevesebben vállalkoznak a papságra, ennek egyik oka abban keresendő, hogy ifjúságunk nincs tisztában a papság mibenlétével. A pap hivatása nem az, hogy közvetítő legyen, hanem hogy Istenről beszéljen. Szava visszhangozza Jézus szavát, kezében Jézus kezére ismerjük. Testvéreim! A leprások engedelmeskednek és elindulnak a papokhoz, akik hivatalos igazolói gyógyulásuknak. Útközben észrevették, hogy meggyógyultak. Ekkor a tíz közül egyik azonnal visszafordult, hogy hálát mondjon a gyógyulásáért. Jézus ennek láttán megjegyezte: Hát a többi hol maradt? A többi kilenc gyors léptekkel távozott a gyógyulás útján, csak ez az egy fordult vissza a hálaadás utcájában. Mindenki tudja: szülők, nevelők, lelkipásztorok: igen kevesen járnak ebben az utcában. Gyermekkorunkban, ha valami jótéteményben részesültünk, szüleik azonnal figyelmeztettek: mit kell mondanod? Köszönöm szépen. Milyen lassan és nehézen tanultuk meg, hogy az adományért hála jár cserébe. Mit kell mondanod mennyei Atyádnak az élet ezernyi ajándékáért? Mit kell mondanod neki azért, hogy egyszülött Fiát adta érted? Mit kellene mondanod Egyházadnak, akitől sokkal többet kapsz, mint amit megérdemelsz? A legszebb szót: köszönöm! Egy külföldi vendég kijelentette: én csak egyetlen szót akarok megtanulni magyarul és ez igy hangzik: köszönöm! Milyen kár, hogy olyan könnyen elfelejtjük manapság ezt a szót, hogy köszönöm!
Hát a kilenc hol maradt? Testvéreim ezt Jézus itt és most is megkérdezi. Hol vannak a megkeresztelt gyermekek, akiknek szülei ígéretet tettek, hogy Jézushoz vezetik ôket? Hol vannak a volt első áldozók és bérmálkozók? Vidáman járják a szórakozások útját.
Járják a pénzszerzés útját. Járják a bűnös élvezetek útját és nem gondolnak lelkük megmentésére. Elfelejtik, hogy mit sem ér Jézussal csak egyszer találkozni. Egyszer a keresztségben, egyszer az elsőáldozásban, egyszer a bérmálásban, egyszer a házasságkötésben. Egyszer az éjféli szentmisén, egyszer a feltámadási körmeneten. A szőlőtőről és a szőlővesszőről mondott hasonlatában Jézus világosan megfogalmazta, hogy keresztény életünk elszárad, ha nem marad eleven kapcsolatban Vele. Ez valósul meg többek között a szentmisén történő rendszeres részvételben.
Sokszor megkérdezik mások, de megkérdezhetjük magunktól is: miért járunk vasárnap szentmisére? Ugyanazért, amiért a hálás leprás visszatért Jézushoz. Azért jött, hogy hálát adjon. A szentmise görög neve: Eucharistia, ami annyit jelent, mint hálaadás. Minden szentmisében hálát mondunk Jézusnak, hogy a szeretet tüzét gyújtja meg oltárainkon és a keresztáldozat megjelenítésével fel kínálja a gyógyulás lehetőségét. Hálát adunk, hogy egy asztal mellé ülhetünk Jézussal. Hálát adunk, hogy megtisztulhatunk a bűnök lepráitól. Hálát adunk, hogy tiszta lélekkel folytathatjuk életünket a hétköznapok útján. Hálát mondunk, hogy Jézus itt jár a mi utcánkban és Hozzá forduló, kérő szavunkra betér életünk hajlékába.
Németországban, Ulm mellett van egy háborús emlékmű. A halottak nevei vannak rávésve. Végül ez a mondat olvasható: „Meghaltunk értetek, ti mit tesztek értünk?” Megvan-e a hála szívetekben? Jézus is ezt mondja a kereszten: „Meghaltam értetek, ti mit tesztek értem?” S milyen szomorúan hangzik a mai evangéliumban: „Nemde tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol maradt? Csupán egy jött vissza megköszönni s az is idegen?” A hála nemcsak műveltség és jóneveltség kérdése, hanem kötelesség is. Amikor kapunk valamit, azt meg kell köszönnünk, nemcsak szóval, hanem egész lelkületünkkel.
1. A hálához szem kell
Azt mondja egy kis legenda, hogy miután Isten megteremtette a világot, megmutatta az angyaloknak. Azok el voltak ragadtatva. Látták az ég csillagait, élvezték a mezők és kertek virágait, hallgatták a madarak énekét. A nap beragyogta a tájat, fénye megcsillant a folyók hullámain. Végül, mikor alaposan kigyönyörködték magukat, megszólalt az egyik angyal: „Uram, valami még hiányzik a teremtett világból. Egy olyan lény, mely beszélni is képes és meg tudja köszönni ezt a sok szépet.” Ekkor Isten megteremtette az embert. Miért vagyunk tehát a világon? Azért, hogy meglássuk Isten adományait és utána megköszönjük. Mi az a szó, amire a jól nevelt gyereket hamar rászoktatjuk? Ez a szó: „Köszönöm!” Az elkényeztet gyereket is rá akarta szoktatni anyja. Amikor édességet adott neki, megkérdezte: „Mit kell mondani?” A kisgyerek ezt válaszolta: „Kérek még!” Tegyük kezünket a szívünkre: nem vagyunk mi is hasonlók hozzá? Kérünk előszőr, kérünk másodszor, harmadszor is kérünk, pedig még az elsőt sem köszöntük meg. Észre kell vennünk, hogy az életet úgy kaptuk, s amit kapunk, azt meg kell köszöni. Arra is föl kell figyelni, hogy az egészség ajándék. Vérkeringés, szívműködés, idegek és sejtek működése, száz dolgot kell összehangolni, hogy jól működjék az egészség. Megköszöntük már ezt Istennek? Megfigyeltem, hogy még ott is, ahol szokás az ebéd előtt imádkozni, a végén már elfelejtjük. Kérni tudunk, megköszönni nem tudunk. Tanuljunk meg újra hálát adni!
2. A hálához szív kell
Minél nagyobb az árnyék, annál jobban tündöklik a fény. Azért, ha Isten jóságát akarjuk megpillantani, idézzük föl saját hálátlanságunkat. Akkor fölujjong a szív és kikívánkozik a hála: „Köszönöm, Atyám, jóságodat! Nem voltam, és teremtettél, rossz voltam, és újjáteremtettél.” Alban Stolz élete végén könyvet irt ezzel a címmel: „Életem esti imádsága”. Ebben fölsorolja azokat a hibákat és mulasztásokat, melyeket élete folyamán elkövetett, azután a kegyelmeket, melyekkel Isten elhalmozta. Nemcsak életünk végén, hanem minden napunknak végén először bocsánatot kell kérnünk mulasztásainkért, utána megköszönni Isten atyai gondoskodását. Hála valójában csak ott van, ahol szeretet van: a szívtelen ember önző, felületes és durva. Igaz, veszélyben és bajban mindenki tud imádkozni. A háborgó tengeren az apostolok is odakúsztak az alvó Jézushoz: „Ments meg, Urunk, mert elveszünk!” A kánaáni asszony is, hogy tudott kérni és a sok beteg, akit Jézus elé hoztak! Kell is kérni, mert koldusok vagyunk, kell kérni, mert rászorulunk! De ennél százszor több, amikor nem akarunk semmit, nem kérünk semmit, csak adunk: hálát adunk. Korunk legnagyobb veszedelme, hogy kihal az emberekből az érző szív. Ha pedig nincs érző szív, akkor mindent csak a haszon szerint mérlegelünk. Hérodotosz, görög történetíró beszél olyan délvidéki népekről, akik reggel szidalmazni kezdték a napot, sőt esztelenül nyílzáport küldtek feléje. Miért? Mert kiégeti a földet. Ha meg akarunk menekülni a keményszívűségtől, gyakran mondjuk hálaadó imádságot.
3. A hálához hit kell
Csodálatos találmány a röntgenkészülek: átvilágítja a testet, fénye láthatóvá teszi a belsőt. Ilyen röntgenkészülek a hit is. Természetes szemünkkel csupán a dolgok felületét látjuk, a hit szemével látjuk mögöttük az Istent. Megpillantjuk azt az atyai kezet, mely elárasztja kegyelmekkel az életünket. Amikor havazik, arcunk körül táncolnak a hópihék: millió és millió kis üzenet a felhőkből. Igy hullik ránk és igy táncolja körül életünket Isten miliő áldása. Ezért figyelmeztet az apostol: „Mindig, mindenben adjatok hálát az Istennek!” Az Isten szent, ezért imádás jár neki, az Isten nagy, ezért dicséret jár neki, de az Isten jóságos is, ezért meg hála jár neki. „Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindannyiatoktól Krisztus Jézusban.” Pál apostol éppen abban látja a pogányok főhibáját, hogy elmulasztanak hálát adni Istennek. „Noha fölismerték őt, nem dicsőitették, mint Istent és nem adtak hálát neki.” Mi az Oltáriszentség görög neve? Eucharistia. Magyarul annyit jelent, mint hálaadás. Jézus hálája lüktet minden szentostyában. S a szentmisén, mielőtt az áldozati cselekmény megkezdődik, a pap kitárja karjait és mondja: „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!” Ráfelelitek: „Méltó és igazságos.” Igy van az égi oltár előtt is, ahol az ég angyalai és a megdicsőült lelkek éneklik: „Áldás és dicsőség, bölcsesség hála és tisztelet...Istenünknek örökkön örökké.” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
