Krisztusban drága jó testvéreim!
Egy amerikai milliomos megkérdezte lelkipásztorát: „Mit gondol, plébános úr, ha tíz millió dollárt adományozok az Egyháznak, biztos lehetek, hogy bejutok a mennyországba?” A plébános szellemesen ezt válaszolta: „Kérem, próbálja meg!” Ehhez hasonlóan vélekednek mindazok, akik egyéni teljesítményeiktől várják, remélik az üdvösséget. Igy gondolkozott a farizeus is, akinek szívét a gőg uralta és egész imádsága abban állt, hogy felsorolta vélt erényeit. Ugyanakkor leszólta a mögötte fohászkodó, alázatos és bűnbánó vámost. Elfelejtette vagy nem tudta: Aki elítéli felebarátját, az tévedhet, de aki megbocsát neki, az sohasem téved. A két embertípus szembeállítsa azért marad mindig időszerű, mert az emberi társadalomban minden érvényesülésnek a teljesítmény a varázsszava. Nem kétséges, hogy életünk anyagi színvonala nagymértékben függ munkánk hatékonyságától, annak termelékenységétől. Tévedés lenne azonban azt képzelnünk, hogy kizárólag az anyagi javak bősége határozza meg életünk minőségét. Ha valaki szeretetébe fogad, ha megajándékoz barátságával vagy szerelmével, ha szívét és egész lényét neked adja, ez nem a te érdemed. Az emberi szív nem árucikk, az életet gazdagitó szeretetet nem lehet anyagi javakért megvásárolni. Ha szép volt a gyermekkorod és aranyló emlékei beleszőtödnek életedbe, ha ifjúságod során beléphettél az igaz örömök tündérkertjébe, ha boldog házasságod visszaszerzett valamit az elveszett paradicsom boldogságából, ez nem csupán a te érdemed. Ha siker koronázza munkádat és tisztelettel, elismeréssel jutalmazzák eredményeidet, ez sem a te érdemed. Gondolj azokra a nagyszerű emberekre, művészekre, akiknek csak haláluk után hullott sírjukra az elismerés, a siker koszorúja.
Testvéreim! Ez a megajándékozottság még inkább érvényes lelki életünkben. A kereszténység mindig elvetette azt a pogány gondolatot, amely szerint az ember megválthatja önmagát, saját erejével kiharcolhatja, saját teljesítményeivel kiérdemelheti az üdvösséget. A különféle kegyelmi adományok és Istenhez fűződő kapcsolatunk nem a mi keresésünk, hanem az utánunk kiáltó Isten ajándéka. Ő választ ki minket, az ő hivő szava ébreszti fel hitünket és szeretetünket. Nem valós vagy képzelt erényeink, hanem Jézus Krisztus kereszthalála, szerető szívének megnyílása lett számunkra az üdvösség kapuja. Ezzel az állitással nem értékeljük le az emberi közreműködést sem. Nekünk is tennünk kell valamit, hogy Isten kegyelme ne legyen bennünk hiábavaló. Elsősorban az alázat mozdulatával kell kinyújtani kezünket Isten nagylelkű ajándékai felé. Fel kell hasogatni lelkünket a bűnbánat ekevasával, hogy Isten Igéje kifejthesse bennünk megszentelő tevékenységét. A beképzelt, az önelégült, a gőgös ember lelke szántatlan, töretlen ugar, benne sziklára és tövisek közé hull Isten kegyelmi vetése.
Általános tapasztalat, hogy az alázatnak, a bűnbánatnak emberi kapcsolatainkban is fontos szerepe van. Az egyik angol egyetemen történt. A professzor kíváncsi volt diákjainak olvasási készségére. Kívánságára a hallgatók egymás után kezükbe vették a könyvet és olvastak belőle egy-egy részletet. Az egyik diák felállt és bal kezében tartotta a könyvet. A professzor ingerültem megjegyezte: üljön le és jobb kezével tartsa a könyvet! Ekkor az illető felmutatta jobb kezét, amely csonka volt, hiányzott a kézfeje. A professzor meghökkent, néhány pillanatig habozott, majd odalépett az ifjú emberhez és bocsánatot kért tőle. Ez annyira meghatotta a diákot, hogy a történetet elmondotta egy keresztény közöségében. Bevallotta: Sohasem tértem volna a keresztény hitre, ha a professzor nem teszi jóvá tévedését, ha nem kér bocsánatot.
Testvéreim! Mi keresztények is gyakran próbálkozunk azzal, hogy rangsoroljuk a különféle bűnöket. Sokszor bizony tévedünk. „A keresztény tanítómesterek szerint az igazi bűn, a legfőbb rossz: a gőg. Szemérmetlenség, harag, kapzsiság, ittasság és a többi ehhez képest mind csak apróságok, az ördög is a gőg miatt lett ördög, a gőg vezet minden más bűnhöz, a gőg Isten-ellenes lelkiállapot teljessége.” – mondja egy nagy lelki ember.
A világhírű festőről, Albrecht Dürerről szól a történet. A nürnbergi városháza disztermében dolgozott, freskót festett a falakra. Egyszer meglátogatta Maximilian császár néhány nemesember kíséretében. A császár figyelmesen szemlélte a létra tetején dolgozó művész munkáját, aki nem vette észre előkelő látogatóit. Az állvány sokszor veszélyesen ingadozott és ezért a császár arra biztatta egyik kisérőjét, hogy fogja meg a létrát. A fiatal nemes azonban tiltakozott: De felség, mégiscsak furcsa lenne, ha egy nemesember tartaná egy festőmester létráját! Jól van, jegyezte meg a császár, akkor majd én fogom tartani. Közben Dürer észrevette látogatóit és lejött a létráról. Maximilian császár pedig ezt mondta a méltatlankodó nemesnek: Büszkeséged nem engedte, hogy tartsad a művész létráját. De ne feledd: én, mint uralkodó bárkit nemessé tudok avatni, de nincs hatalmam arra, hogy valakit olyan nagy művésszé tegyek, mint Albrecht Dürer.
Úgy gondolom, ez a dicséret jólesett a nagy művésznek, aki erre rá is szolgált alázatosságával. Ha tehát imádkozzunk, ne a büszke farizeus mögé sorakozzunk, hanem a bűnbánó és alázatos vámos példáját kövessük. Igy leszünk méltók Isten Ajándékozó szeretetére.
Londonban nagyobb társaság volt együtt. A házigazda találós kérdést adott fel: „Mondják meg, hogyan lehetne Londont egy félóra alatt megtisztítani a szeméttől?” Londont, melynek hétmillió lakosa van. Volt, aki rögtön rávágta, hogy ez lehetetlen. A többiek nevettek, és nem tudtak rá válaszolni. „Akkor megmondom – szól a házigazda -, London félórán belül tiszta lesz, ha mindenki a maga ajtaja előtt söpör.” Derülten megtapsolták.
Nos, itt van szemünk előtt a mi farizeusunk. Ő nem a maga, hanem a vámos ajtaja előtt söpör. Pontosan ebben áll a gőg, amiről még szeretnék néhány szót mondani.
1. A gőg Isten kigúnyolása
Gondoljunk arra, milyen messziről kezdi el Isten a megváltás művét. Ábrahámot kiszóltija rokonai földjéről és megígéri, hogy majd utódaiban megáldja a földet. Aztán a zsidó népet kiszabadítja a fáraók rabságából, majd negyven éven át védelmezi a pusztai vándorlás alatt. Jön a honfoglalás: Isten nekik adja Kánaán földjét... Újabb idő múlik, és küldeni kezdi a prófétákat, üzenetet küld általuk: „Vigasztalódj, vigasztalódj, népem... Még ha az anya meg is tudna feledkezni gyermekéről, én nem feledkezem meg rólatok.” És miért ígéri a megváltást? „Ha bűneitek olyan vörösek lennének is, mint a skarlát, fehérré teszem, mint a hó...” „Ha a bűnös bűnbánatot tart, nem emlékezem bűneire.” Végül elküldi utolsó prófétáját, Keresztelő Jánost, aki már rámutat a megváltóra: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” De akkor előáll egy ember s azt mondja: „Nekem nincs szükségem rá, mert bűnöm nincsen!” Isten évezredeken át készíti a bűnbocsánatot, és mikor eljön, odaáll egy farizeus: „Nem loptam, nem gyilkoltam, házasságot nem törtem, nekem bűnöm nincsen.” Mit kezdjen Isten az ilyen emberrel? Semmit sem tud vele kezdeni. És mit tehet Jézus? Érte is fölmegy a keresztre, érte is hullatja vérét, de neki nem kell, mert ő tisztának tartja magát. Micsoda gúnyolása Istennek, Jézusának és a keresztnek! Szent Pál apostol figyelmeztet: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket.” Ez az ember nem fél, mert ő tisztának tartja magát és felebarátját bűnösnek.
2. A gőg önmagunk karikatúrája
Mi a gőg? Többet tartunk magunkról, mint akik vagyunk, többre törekszünk, mint amire képesek vagyunk, és többnek akarunk látszani, mint a valóságban vagyunk. Mindenki látott már torzító tükröt – hát ilyen a gőg. Jézus finom gúnnyal, szatirikusan beszél róla: „Nézzétek ezt a farizeust, csupa önelégültség, öntetszelgés és öndicséret, még az imádságban is önmagát tükrözi és önmagával beszél.” Pedig az biztos, hogy aki önmagával meg van elégedve, azzal nincs megelégedve az Isten. Itt a földön minden test, kivétel nélkül, ha fény esik rá, árnyékot vet. És minden ember, ha Isten fénye hullik rá, árnyékot vet. De ezt a gőgös nem veszi észre, neki csak erényei és jócselekedetei vannak, árnyéka nincsen. Komikus figura! A kis gyertya is a pincében büszkébb a fényére, mint a Nap a ragyogására. Minden éremnek két oldala van és minden emberi életnek is: az egyik oldalon a cselekedetek, a másik oldalon a mulasztások. Az lehet, hogy nincsenek rossz cselekedetek, de vannak nagy mulasztások. Szegény farizeus, lehet, hogy tényleg nem loptál, házasságot nem törtél. Lehet, hogy hetenként kétszer böjtölsz és tizedet adsz mindenből, de ez csak az egyik oldal. Ugyanakkor nem vagy jószívű és irgalmas, ez a másik oldal. Még a pogányok is azt mondották: „Errare humanum est.” „Tévedni emberi dolog.” Hát igen, az emberek tévednek, te nem. Hát nem is vagy ember, csak az ember karikatúrája.
3. A gőg az élet buktatója.
Még a háború előtt élt egy tisztviselő, aki eltökélte, hogy egyetlen fia többre vigye, mint az apja. A gyerekkel együtt tanult és mindennap kikérdezte. Az alsóbb osztályokban még csak ment a dolog, de a gimnáziumban már kiviláglott, hogy a gyereknek nincs elég tehetsége. Most is mindennap folytatódott a kínos kihallgatás: Feleltél? Hányasra? A doktor fia jobban felelt, mint te?... Mikor a gyerek hazahozta az első intőt, rettenetes jelenetek játszódtak le: „Érted gürcölők, és ez a hála?” „Majd én megmutatom!” Ettől kezdve a gyereknek mindjárt ebéd után oda kellett ülni a könyveihez és estig nem kelhetett föl. Legközelebb már meg sem merte mutatni az ellenőrző füzetet, maga hamisította alá apja aláírását. Igy jött el az év vége. A gyerek több tárgyból megbukott, haza sem mert menni. Akkor keresésére indultak és félig megfagyva találták meg a folyóban.
Hány ember él közöttünk, aki magasabbra tör, mint képességei engednék. Fúrással, csalással vezető pozícióba jut, de ott örökké rettegnie kell, mert nem ért a dolgokhoz. „Jaj, mikor veszik észre alkalmatlanságomat? Talán már észre is vették és most nevetnek rajtam, gúnyolódnak a hátam mögött...” Először jön a bizonytalanság érzése, utána az álmatlan éjszaka, végül az idegklinika. Mindenkit hibáztat, csak önmagát nem, pedig „Aki magát fölmagasztalja, azt megalázzák.” Minden gyerek kedvenc játéka a gumibaba, amit föl lehet fújni. De elég egy tűszúrás és összeugrik, mint a rongy. Ne legyünk fölfújt gumibabák, hanem Isten egyszerű gyermekei, akkor Ő veszi kezébe sorsunk irányítását, mert „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmét adja.” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
