A Jézussal való találkozás, életünk különféle istenélményei megerősítik bennünk a feltámadásban való hitet. Azt a hitet, amely a feltámadás tényét nem tolja a halálon túlra, hanem már itt hirdeti – saját életével, példájával, magatartásával!
Henri Boulad SJ írt egy rövid könyvet ezzel a címmel: „Mama, viszontlátjuk egymást!”. Ebben a könyvben leírja, hogy amikor édesanyja halálhíréről értesült, vonatra szállt és hazament. Édesanyja holttestét ott látta az ágyon és amikor megérkezett, az őt körülállók kimentek a szobából. Nézte édesanyja kihűlt testét és beszélgetni kezdett vele: Mama, te most hol vagy? Miért nem kérded azt, amit mindig kérdezni szoktál, amikor bárhonnan hazajövök: éhes vagy fiam, mit készítsek neked? Van-e étvágyad? Mama, miért nem nyitod ki a szemedet? Miért nem mosolyogsz? Így zajlott a monológ, miközben folytak a könnyei. Ezek a könnyek azonban – vallja magáról a szerzetes – nem a fájdalom és a kétségbeesés könnyei voltak, hanem a szereteté, mert tudta, hogy édesanyja él, és nem halhat meg, hiszen mindenki magában hordozza az Örökkévalóságnak azt a szikráját, ami elpusztíthatatlan!
Mindannyiunk szívében ott van a kinyilatkoztatás, amit nem is kell leírni, hanem érezzük: édesanyám, édesapám, testvérem, jó barátom, te nem haltál meg, a halál illúzió. A halál átmenet!
Amikor a Nap lenyugszik a horizonton, eltűnik egy időre, aztán viszontlátjuk újra! Őseink és az egyiptomi fáraók is tudták már Jézus Krisztus előtt, hogy a halál átmenet, a halál átalakulás és metamorfózis! Átmenet a másik szobába, ahova mindannyian átmegyünk! Élet és halál így ölelik át egymást.
Élet és halál átölelik egymást! Nincs igazi élet a halál tudata nélkül. Sőt, a fizikai halál előtti meghalásokkal készülget az Örök Élet, amely Élet Istennel és Istenben! Isten ugyanis nem a holtak Istene, hanem az élőké.
Ha annak tudatában élek, hogy Isten az élők Istene, akkor egész biztos, hogy ennek a tudatos életnek minimum három gyümölcsét tapasztalni fogom:
1. Növekszik bennem a felelősségérzet, vagyis rádöbbenek arra, hogy nem engedhetek meg magamnak bármit, mások is élnek mellettem. S nemcsak élnek mellettem mások, hanem élni fognak mások utánam is, ahogy előttem is éltek. Felelősnek érzem magam szavaimért, tetteimért, sőt gondolataimért is, mert az előbbiek ez utóbbiból származnak. Gondolataimat igazán Isten jelenlétének tudatosításában leszek képes megtisztítani, pontosabban: hagyom, hogy Ő tisztítsa meg! Ez nem zárja ki a szakmai tudást sem, sőt: a kettő együtt tud igazán működni. Ha hiszek Isten jóságos és gyógyító jelenlétében, akkor fokozatosan tisztulok. A felelősségteljes élet így növekszik bennem, s akkor – ennek következményeként figyelmes életet élek.
2. A figyelem, a második gyümölcs, azt jelenti, hogy nemcsak értelmemmel, hanem szívemmel is kezdek figyelni. Ez amolyan „belső figyelem”: hallgatom, hogy mit sugall bensőmben a bennem is lakozó Isten, hiszen a mindent és mindenkit felülmúló Isten nemcsak bennem – hanem (ha tetszik, ha nem!) másban is lakik. A figyelem is fejlődik, ha hallgatok a szívemre és nem „agyalom” túl az életet. Ha túl sokat elemzek, félő, hogy hit nélkül megyek a mélységekbe és akkor beleszédülök azokba.
3. A figyelemhez aztán fegyelem is szükséges. Önfegyelem elsősorban. Ha figyelek magamra a belső csendben, másokra is figyelni fogok. Ha figyelek magamra és bevallom kínos dolgaimat – elsősorban magamnak! – akkor erősödik a fegyelem is: fegyelmezni fogom magamat. S ha jó az önfegyelem, másokra is figyelek – s szeretettel fegyelmezek! – ha szükséges!
Felelősség, figyelem és fegyelem. A tudatos élet hozadéka ez a három valóság. S akkor jobban értem és élem az evangéliumi mondatot: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.
Többen mondták már ránk, keresztényekre: „ti nem ünnepelitek a hitet, hanem gyászoljátok” – s sajnos sokszor a valóság ezt igazolja.
Szomorúak vagyunk a templomban, szomorúak vagyunk az utcán, szomorúak vagyunk mindenhol – s pedig életünkben nem is történt igazi tragédia. Forgunk önmagunk körül s nem vesszük észre a világban tapasztalható örömöket is. Ez egyértelműen arra utal, hogy a mi Istenünk már régen nem az élő Isten. Legalábbis számunkra nem az. Mert Ő attól még él, ha mi hátat fordítunk Neki s a sötétséget látjuk és éljük meg. Nem véletlenül állapíthatta meg Nietzsche, hogy „Isten halott”. Talán láthatta a körülötte élő szomorú keresztényeket, akik már nem tudnak örülni megváltottságuknak.
A Jézussal való találkozás, életünk különféle istenélményei megerősítik bennünk a feltámadásban való hitet. Azt a hitet, amely a feltámadás tényét nem tolja a halálon túlra, hanem már itt hirdeti – saját életével, példájával, magatartásával!
„Mindenki meghal, de nem mindenki él” – fogalmazza találóan Kovács Ákos, az énekes egyik dalában.
Rajtam látják, hogy Isten bennem él? Elkezdek igazán élni?
Forrás, fotó: Vatican News
