Mindenszentek napján elcsendesedik a világ. A temetők kapui tárva, a mécsesek apró lángjai úgy hunyorognak a szélben, mint megannyi imádság, amelyet a szív küld az ég felé. A fény és a csend találkozásában valami különös béke születik: az élők és a holtak közötti láthatatlan híd, amelyen emlékezés és hála jár kéz a kézben.
Ez az ünnep nem a gyászé, hanem az emlékezésé. Nem a hiányé, hanem a teljességé — mert Mindenszentekkor arra emlékezünk, hogy az emberi élet nem zárul le a földdel. Az élet lángja nem alszik ki, csak más formában ég tovább. A szentek ünnepe arról szól, hogy mindannyian hivatottak vagyunk a szentségre, akár csendben, észrevétlenül is. Minden jóság, minden kimondott szó, minden önzetlen gesztus apró fénye ugyanabba a nagy világosságba simul, amely az égbolton túl ragyog.
Ahogy a temetők fölött az est leszáll, és a mécsesek fénye összeolvad, egy pillanatra megérezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Az ősök, szeretteink, mindazok, akik előttünk jártak, most is itt vannak — nem testben, hanem emlékben, lélekben, fényben. Ők tanítanak minket arra, hogy az idő múlása nem ellenség, hanem útitárs, aki segít megérteni, mennyire értékes minden nap, amelyet kaptunk.
Mindenszentekkor az ember szíve halkabbra ver. A rohanás megáll, a zaj elcsitul, s marad a lélek tiszta emlékezése. Talán ez a nap figyelmeztet leginkább arra, hogy a halál nem pont, hanem vessző — egy csendes átmenet, amely mögött folytatódik a történet, amelyben mindannyian részesek vagyunk.
És mikor a lángokat figyeljük a sírokon, mintha önmagunk fényét is látnánk bennük: azt a szelíd, törékeny, de mégis örök lángot, amely összeköt ég és föld között.
Ferencz Emese
