Krisztusban drága jó testvéreim!
Emberi természetünk sajátos tulajdonsága a kíváncsiság. Mint minden emberi képességet, ezt is bizonyos kétarcúság jellemzi. Ilyen értelemben beszélhetünk hasznos és ártalmas kíváncsiságról. Igy például a tudomány haladásának lényeges feltétele a kutatásra ösztönző kíváncsiság. Megtörténhet azonban, hogy a kíváncsiság a bűn veszélyébe sodorja az embert. Erre figyelmeztet többek között a bűnbeesésről szóló bibliai történet.
Vajon Zakeust miféle kíváncsiság vezette, amikor felmászott az út menti fügefára, hogy megláthassa Jézust? Megállapíthatjuk, hogy viselkedésében nem volt semmi kivetnivaló. Bizonyára sok mindent hallott Jézus tevékenységéről és látni akarta rendkívüli személyiségét. A nagy emberek keresése, az irántuk megnyilvánuló kíváncsiság és lelkesedés napjainkban is tapasztalható. Százezres tömegek fogadják a különböző országokba ellátogató pápát.
Zakeus igen ügyesen viselkedett, amikor alacsony termete tudatában felmászott a vad fügefára. A Jézus fogadására készülő tömeg elvette előle a kilátást és mint gyűlölt, megvetett vámost nem engedte volna az első sorba. Innen azonban, a lombok páholyából jól szemügyre vehette Jézust.
Vajon mi történik, ha Jézus elhalad a fügefa alatt anélkül, hogy feltekint Zakeusra? Semmi rendkívüli. A gazdag vámos lemászik a fáról, hazaballag és ott folytatja életét, ahol abbahagyta. Tudjuk, nem ez történt. Amikor Jézus a fa elé ért, felnézett és meg szólította: „Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom!”
Ki ne ismerné közülünk az emberi tekintet hatalmát? A közismert mondás szerint: Meglátni valakit és megszeretni – a pillanat műve. Csodálatos az emberi szem, parányi nap, amelyből az életet átformáló szeretet fényei fakadnak. Milyen jó megfürödni a szeretet, a barátság fényében! Mindez fokozottabb mértékben érvényes Jézus szemére, Jézus tekintetére. Zakeus lelkébe mélyed, átjárja melegével, megaranyozza fényével. Történt mindez azért, mert nemcsak Zakeus akarta látni Jézust, ő is látni akarta a vámost. Zakeus látomása terméketlen marad, ha nem találkozik Jézus tekintetével. Ráadásul Jézus megtetézi tekintetét biztató szavával is: Gyere le gyorsan! Ki tagadhatná, hogy földi életünk legnemesebb öröme abból fakad, ha a szeretet nevében, a szeretet hangján megszolít valaki. Ebből a megszólításból kiviláglik, hogy fontosak, kedvesek vagyunk a másik számára. Hogy Jézus megszolító szava milyen hatalom, azt nem csupán Zakeus példája bizonyítja. Gondolhatunk az apostolokra, akik Jézus hívó szavára mindent elhagytak és követték őt. Gondolhatunk a neves és névtelen szentek seregére, akik a keresztútra is követték Mesterüket. Vagy gondolhatunk magunkra, akik azért vagyunk itt, azért vagyunk keresztények, mert Jézus ránk tekintett és nevünkön szólított. Igaz testvéreim, ennek a megtisztelő megszólításnak vannak bizonyos feltételei. Zakeust a fügefán szólította meg az Úr, minket talán máshol és másként. Istent semmi sem korlátozza abbeli szabadságában, hogy valakit hol és hogyan szólítson meg. Ám az Újszövetség rendjében a megszólítás fügefája az Egyház közösségében található. Itt csendül fel Isten igéje, hogy irányítsa, gazdagítsa, vezérelje, segítse az embert zarándoklásának útján. Az Egyházban gyakorolja bűnbocsátó irgalmát, hazahívó szeretetét. Elképzelhető, hogy Zakeus számára megtérése napjától kedves, a legkedvesebb fa lett a fügefa, amelyen megpillantotta Jézust. Nem a fát szerette, hanem a rajta történt találkozást. Ugyanezt elmondhatjuk az Egyházról is. Az idős író, Mauriac ezt igy fogalmazta meg: „Igazán nem mondhatom azt, hogy a katolikus Egyházat önmagáért szeretem. Ha nem hinném, hogy ez az Egyház kapta az örök élet igéit, egyáltalán nem csodálnám szervezetét, módszereit és gyűlölném története nem egy fejezetét. Számomra a fontos az, hogy az Egyház, részben éppen hibái révén, érintetlenül megőrizte a kapott letéteményt.”
Drága jó testvéreim!
Az evangélium minden hirdetőjének, legyen az pap vagy világban élő és tevékenykedő hivő, abban a tudatban kell hirdetnie Jézust, hogy ma is nagy számban élnek Zakeusok, akik Jézus általunk közvetített pillantására és szavára várnak. Néha még a templomba is betévednek. Erről számol be egy lelkipásztor, akinek templomában megjelent és az első padban helyet foglalt egy asszony. Kihívó, gúnyos arccal hallgatta a prédikációt. Utána felkereste a papot és igy szólt hozzá: Ön értelmes embernek látszik, nem tudom miként vállalkozhat a bibliai mesék hirdetésére? Bevallom, nem hiszek Istenben, az én istenem a természet, az egyetlen kézzelfogható valóság. Ha nem hisz Istenben, akkor miért jön a templomban? Éppen a moziba készültem, amikor megpillantottam az ön beszédeire hívó plakátot, amely ezt hirdette öles betűkkel: Isten tulajdona vagy! No, erre én is kíváncsi vagyok, mondtam magamban, és azért jöttem el. Jól tette asszonyom, de az én véleményem szerint ez a kíváncsisága Isten hívó szava volt. Imádkozni fogok önért, hogy ne halkuljon el szívében. Valóban igy történt. Az asszony ettől kezdve rendszeresen járt templomba és az igehirdetés „fügefáján” elnyerte a hit ajándékát.
Az evangélista szerint vad volt az a fügefa, amire Zakeus fölmászott. Hány ember élete elvadult napjainkban, nem terem rajtuk a szeretet és a hit gyümölcse. Szerencsénkre azonban Jézus most is itt jár a mi utcánkban. Megígérte: veletek maradok a világ végéig. Azon kell mindnyájunknak fáradoznunk, hogy minél többen meglássák arcát, meghallják hívó hangját és az igaz élet nemes gyümölcsét teremjék. Valahányszor az orvos műtétet hajt végre, összeszedi minden figyelmét, különben rámegy a beteg. Amikor egy mérnök épületet tervez, komolyan veszi munkáját, különben baj lesz a házzal. Amikor a pilóta tizezer méter magasságban vezeti gépét, figyelme minden műszerre kiterjed, mert felelős az utasokért. Csak egy dolgot nem veszünk komolyan: az életet. Hagyjuk, hogy sodorjon. Itt vagyunk... élünk, de hogy miért és hogyan kell élnünk, azzal legtöbbször nem törődünk. Régen az utak mellé kereszteket állítottak és ráírtak: „Igy szeretett az Isten.” Jártában-keltében az ember elolvasta és gondolkodott rajta. Ma útjelző táblák állnak keresztek helyett, de azok nem az örök haza felé irányítanak. Nagy a veszély, hogy egyszerűen elkallódunk. Isten azonban ma is szeret bennünket, és mindent megtesz, hogy fölébresszen kábulatunkból. Jézus ma is járja az utakat és egyszer csak megáll előttünk: „Fiam...Leányom, ma a te szívedbe akarok betérni.” Zakeus történetéből merítsünk három gondolatot.
1. A lélek nyugtalankodik
Zakeus a vámhivatal főnöke volt, adóval, pénzzel foglalkozott egész nap. De hallott arról, hogy nagy próféta támadt. Elfogja a vágy, hogy találkozzék vele, de nem kíváncsiságból, hanem mert egy ideje már nem találja a helyét. Mindene megvolt, de egyre jobban érezte, hogy ez nem minden. Valami hiányzott... Keresni kezdte a lélek békéjét és a szív nyugalmát. Keresni kezdte az utat, amely célba vezet, és a kutat, amely a lélek szomját oltja. Feleletet keresett, ami biztonságot ad. Szent Ágoston is megtapasztalta ezt mert igy ír: „A magad számára teremtettél minket és nyugtalan a szívünk, míg csak meg nem nyugszik benned, Istenünk.” Ó, szent nyugtalanság, de értékes vagy és el kell indulni az élő Isten felé, a gyerekes Jézuskától, Urunk Jézus felé. Boldog vagy Zakeus, mert nem tespedtél bele a megszokottságba.
2. A kegyelem kopogtat
Az élet órái peregnek, de Isten irgalmának órája sem áll meg. Ha a lélek elkezdi keresni az Istent, meg is találja. Azt mondja az angyal Józsefnek: „Kelj föl és vedd a Gyermeket...” Neked is azt mondja: Kelj föl és ne topogj egy helyben! Kelj föl hanyagságodból, tovább kell menned, mert vár az Isten! Ne állj meg. Valahol mindenkit vár a megtérés kegyelme. Evelyn Waugh, Anglia egyik legnépszerűbb regényírója 1903-ban született. Hétéves korában egy kis regényt, tízeves korában hosszú verset szerkesztett. Tizenkét éves korában közli, hogy anglikán pap óhajt lenni, tizenhét éves korában viszont kijelenti, hogy Isten nincs és nem is volt. Egyetemre kerül, de többet ül a söröskorsók, mint a könyvek előtt. Vizsga nélkül hagyja ott az iskolát. Festeni kezd, aztán fölcsap újságírónak. Beutazza a világot és figyeli az életet. Megjelennek regényei. Egyszer csak azt olvassuk írásában: „Senki sem lehet maradandóan boldog.” Észre lehet venni, hogy lelkében forrongás van: iróniája sebzett szívből fakad, kritikái csalódást takarnak, cinizmusa bizonytalanságot árul el. Elkezd érdeklődni a vallásos jelenségek után – már Zakeus útjára lépett -, leírja ezeket a szavakat: „Tíz év elég volt arra, hogy bárhol is éltem, az élet értelmetlen és elviselhetetlen Isten nélkül.” Evelyn Waugh belépett a katolikus egyházba... A kegyelem mindenkit vár. Volt, akit a háború poklában szólított meg: „Zakeus, ma a te házadba kell betérnem.” És volt, akit egyszerűen a mosóteknő mellett szólított meg: „A lelkedbe akarok költözni.” Nyitottnak kell lennünk Jézus szavára!
3. A szív átalakul
A megtéréssel új élet kezdődik. Eddig szavakkal imádkoztál, most szíveddel, eddig a távoli Istenhez szóltál, most a közeli Istennel beszélsz. Eddig a vallásod: esti ima és vasárnapi mise, most a vallás az életedből fakad. „Új szívet teremtek belétek” mondja az Úr. Isten már nem távoli teremtő, hanem közeli élettárs: „Ha valaki szeret engem, ahhoz odaköltözünk és nála lakunk” – mondja az Úr Jézus. Mint a napfényben kivirágoznak a rügyek és kihajtanak a fák, úgy Isten fényében a szív is kivirágzik. „Az igaz a hitből él” – mondja Pál apostol. Ez az! Élni akarunk! Nemcsak pénzből, nemcsak kenyérből, hanem a hitből gazdagon, lendületesen, bizakodva, szeretetben. Mindenkihez más formában szól a kegyelem. Az egyik azt hallja: „Erőszakot szenved az Isten országa!” Nekifeszül hát, böjtöl, virraszt, áldozatokat hoz. A másiknak azt mondja: „Szerezz barátokat a hamis mammonból!” Elindul hát és elkezd jótékonykodni. A harmadiknak: „Menj szőlőmbe és megfizetek neked.” Ezek a csendes hétköznapok hűséges megszentelői. Mindegyikünket más útra hív a kegyelem, a fontos az, hogy elinduljunk, hogy kövessük hívását, és akkor meghalljuk mi is Krisztus szavait: „Ma támadt üdvösség e háznak.” Ámen!
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
