Halottak napján más a csend.
Nem a hétköznapok halk zaja ez, hanem valami mélyebb, időtlen nyugalom — a lélek csöndje, amelyben megszólalnak azok, akik már nincsenek közöttünk. A temetőben sétálva, a gyertyák pislákoló fénye között, mintha a szívek is lassabban vernének: figyelünk, emlékezünk, engedjük, hogy a múlt átöleljen.
Ez a nap nem a hangos fájdalomé, hanem a szelíd hiányé.
Nemcsak a halálról szól, hanem az életről is — arról az életről, amelyet mások által kaptunk, s amelyet most tovább viszünk, öntudatlanul is, mozdulatainkban, szavainkban, mosolyunkban. Mert valójában senki sem tűnik el egészen: minden ember hagy maga után valamit, ami túléli őt. Egy szó, egy gesztus, egy illat, egy dalfoszlány — valami, ami bennünk él tovább.
Halottak napján a mécsesek lángjai apró emlékezések.
Minden fény egy arcot idéz, egy hangot, egy ölelést, egy régi pillanatot. És ahogy a lángok sokasága megrezzen az őszi szélben, mintha egy láthatatlan szövet rajzolódna ki: az élők és az elhunytak közös világa, amelyet a szeretet tart össze.
A gyász sosem múlik el teljesen — csak átalakul.
A fájdalom lassan emlékké szelídül, az emlék pedig hála lesz. Hála azért, hogy valaki volt, hogy megérintette az életünket, hogy megtanított minket szeretni, hinni, várni. A halál nem elválaszt, hanem összeköt: megtanít látni azt, ami láthatatlan.
Halottak napján gyertyát gyújtunk, de valójában a szívünkben lobban fel a fény.
S ez a fény, ha jól őrizzük, nem alszik ki soha.
Ferencz Emese
