Krisztusban drága jó testvéreim!
Amikor tudományunk segítségével egyre jobban behatoltunk a múlt birodalmába, sokan azt remélték, hogy sikerül tetten érnünk a létezés titkait. Ma már ez a remény is szertefoszlott. Minél távolabb megyünk vissza a multban, annál inkább elhalványulnak fényei, eltűnnek a nyomok, összekuszálódnak a kezdetek. Nem véletlen, hogy ennek láttán a tudományos kutatás új irányba fordul és elsősorban a jövő iránt érdeklődik. Előttünk kel föl a nap és a jövőbe növekvő élet egyre többet árul el abból a programból, amely az idők ölén kibontakozik.
Ha igaz az, hogy a nagy természet nővérünk, hiszen a mi testünk is a föld porából vétetett, akkor jogosnak kell tartanunk az iránta megnyilatkozó érdeklődést. Kit ne érdekelne a kérdés: Mi vár parányi létünkre, mi lesz a sorsa a minket körülvevő világmindenségnek? Olyan kérdések ezek, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberi képzeletet. Mióta megizmosodott tudományunk, ő is vállalkozik erre a titokfejtő feladatra. A kérdés fontosságából következik, hogy Jézus sem ment el szótlanul mellette és isteni tudásával eligazítást adott tanítványainak.
Ha az embert a lét óceánjának parányi cseppjéhez hasonlítjuk, akkor nyilvánvaló, hogy bizonyos értelemben közös sors, azonos jövő várakozik mindnyájunkra. A jelenlegi világfolyamat nem a feloszlás, nem alacsonyabb formák felé hátrál, hanem előre és fölfelé törekszik. Ennek során az anyagban rejlő erők egyre közelebb visznek ahhoz az állapothoz, amelyben kibontakozik a teremtett világ csodás gazdagsága. A világ még nem született meg egészen, csak vajúdik és ez fájdalommal is jár. Érdemes felfigyelnünk a teremtéstörténet bibliai elbeszélésére, amelyben a szent író ezt a mondatot adja Isten ajkára: „Látta Isten, hogy jó.” Ennek azonban a jelenlégi világban sok minden ellentmondani látszik. A fizikai és erkölcsi rossz, mintha megcáfolná ezt a bibliai állitást. Ez a nehézség azonban eltűnik, ha megfontoljuk, hogy Isten nem ezt az alakuló, vajúdó világot nevezte jónak, hanem az idők végén kibontakozó világrendet, a végleges létet és életet. Isten szemében a célját elért világmindenség az, amit megillet a jóság jelzője. Isten teremtő tevékenysége ugyanis nem zárult le az úgynevezett hetedik napon. A folyamat ma is tart és ez indokolja a keresztény derűlátást. Ha kizárólag a múlt és a jelen arcát szemléljük, talán érthető és indokolt csüggedésünk és borúlátásunk. Ha azonban előre tekintünk, felragyognak előttünk a remény csillagai.
Ha megvizsgáljuk a kozmikus fejlődés történetét, könnyen felfedezhetjük előre tartó irányát. Igaz, hogy megzavarják olykor a visszaesések, hullámvölgyek, zsákutcák, hanyatlások, különféle katasztrófák, de mindezek nem akadályozhatják meg emelkedő lendületét. Az anyagi világ kialakulását követte az élet megjelenése. Sok milliárd éves fejlődés során az emberben öntudatra ébredt az élet, megszületett a gondolat és a szabadság. A keresztény felfogás szerint az ember további fejlődése akkor tart helyes irányba, ha rálép a krisztusivá válás útjára. Jézus Krisztus jelenti a kozmikus fejlődés csúcsát, Ő az a személy, aki magához vonz mindeneket. Az Atya akarata szerint hasonlókká kell válnunk Krisztus formájához. Ez jelenti az ember létének beteljesülését. Ha Vele szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk. Ez a megdicsőülés teszi lehetővé, hogy a lehető legnagyobb mértékben életközösségre lépjen az Istennel. Ez az egyesülés azonban nemcsak az ember végső célja, hanem a világmindenségé is. A világ jövője és célja ebben a határozható meg: Megláttatni Istent, kinyilvánítani hatalmát és szeretetét. Az ember sajátos képessége, hogy értelmes szavakat formál és ezzel kifejezi gondolatait és szándékait. Ez a rendeltetése a világmindenségnek is. Isten lesz mindenben minden, áthatja fényével az egész világmindenséget.
Miként a feltámadásban megdicsőül az ember teste, a benne egybegyűlt anyag, úgy dicsőül meg az egész világmindenség. Igy lesz méltó színtere annak a találkozásnak, amikor visszatér Krisztus, ítélni eleveneket és holtakat.
Ez a reménykedő várakozás alapszíne a keresztény életnek. Erre figyelmeztetnek Pál apostol szavai: „Várjátok a mennyből Isten Fiát, Jézust, aki föltámasztja a halálból, s aki megment minket az eljövendő haragtól.” Úgy várjuk, úgy kellene várnunk Jézus érkezését, mint vőlegény a menyasszonyát. A nagy „királyi menyegzőt” nekünk is elő kell készítenünk. Minél nagyobb lesz az ember, minél egységesebb az emberiség, annál szebb lesz a Teremtés is, tökéletesebb az imádás, és Krisztus annál méltóbb testet talál a föltámasztásra. Akkor valósul meg Isten örök terve, ha az egész világmindenség a szeretet fényességébe öltözik. Akkor látjuk be, hogy a világ valóban jó, mert elérte célját: Isten lesz mindenben minden.
Bécsben történt. A terem telve volt diákokkal, akik vidáman töltötték az estét. Beszélgettek, olvastak, vacsoráztak. Közben észre sem vették, hogy odakint súlyos viharfelhők vonulnak föl az égen. Az egyik pillanatban azonban egy lecsapó villám fénye vakította el a szobát s utána következett a rettenetes mennydörgés. A rémület mindenkit elnémított. Ebben a döbbenetes csöndben szólalt meg Hofbauer Szent Kelemen, s a Szentírás szavait idézte: „Mint ahogy a villám napkeleten támad és napnyugtáig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is.” Egy pillanatig várt, aztán folytatta: „Hasonló lesz halálunk órája is. Villámgyorsan előttünk lebeg egész elmúlt életünk az örökkévalóság fényében.” Jézus szavai is a világ végét idézik.
1.Az ember sorsa
Az ember sorsa, hogy ki van szolgáltatva emberfölötti erőknek. Békét akarunk, nyugalmat kívánunk, jólétet teremtünk, s egy váratlan pillanatban minden összeomlik. Jézus három csoportba osztja e veszedelmeket. Szellemi téren zűrzavar. Jön a humanizmus és ígéri, hogy boldoggá teszi a földet, és kitör a barbárság. Jön a technika és ígéri, hogy élvezetessé teszi az életet, aztán atombombát csinál. Jön a társadalmi reform és ígéri, hogy szabadságot teremt, és jön a terror. Politikai téren jönnek a háborúk és forradalmak. Békés dolgozók megkapják a behívót és mennek a vágóhidra. „De nekem nincs ellenségem!” – akkor is menni kell. „De én senkinek sem akarok ártani!” – akkor is lőni kell. „De én nem akarok háborút!” – akkor is széttép a gránát. Anyagi téren éhség, földrengések, ragályos betegségek. Megrendül alattunk a föld, ránk szakad a ház, elsodor az árvíz... Mi ez? Üzenet. „Ember, nincs maradandó lakásod itt a földön!” Egykor elhangzott a parancs: „Hajtsd uralmad alá a földet!” De a föld újra meg újra föllázad. Mi ez? Figyelmeztetés. „Ég és föld elmúlik, az én igéim el nem múlnak.” Ne feledkezzünk bele ebbe világba! Ne higgyük, hogy paradicsomot tudunk teremteni a földön! Ne higgyük, hogy győzni tudunk a Természet fölött. Minden történelmi csapás a végső ítélet hírnöke.
2. A keresztény sorsa
Halljuk Jézus szavait és megborzongunk: „De mindenekelőtt kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket.” Ez nekünk szóló üzenet: Jézus eljött, de nem földi üdvösséget hozott. Virrasszatok mécsesetek mellett, és legyetek készen! Bármelyik pillanatban megzörgethetik az ablakot, és akkor tanúságot kell tenni Krisztus mellett, tanúságot kell tennünk, hogy a Megfeszített tanítványai vagyunk. Nem ártunk senkinek és ezért emberi ésszel föl sem lehet fogni, miért gyűlölnek minden időben minket. Minden új korban újra születnek ellenségeink. A pogány Róma azt állította, hogy „ellenségei vagyunk az emberi nemnek” ezért üldözött. A mai világ azt állítja, hogy „ellenségei vagyunk a haladásnak” és ezért üldöz. Az agg Simeon már Jézusról megjövendölte: „Jel lesz, amelynek ellentmondanak.” A történelem egy tragikus órájában fölhangzott a kiáltás: „feszítsd meg őt!” – és ez a kiáltás végigvonul a történelmen. Jézust nem lehet többé elítélni, hát elítélik tanítványait. Ott állt a világ legártatlanabb embere és vele szemben Barabás, a gyilkos. A világ akkor választott, s azóta folyton megújítja ezt a választást: Krisztus küldi a keresztre, Barabást pedig szabadon bocsájtja. Az Egyház Krisztus titokzatos teste, de nem a megdicsőült, hanem a szenvedő teste, és ennek vagyunk mi tagjai. „Ki tudjátok-e majd inni a kelyhet, melyet én iszom?” – kérdezi ma tőlünk is Jézus.
3. Az Egyház sorsa
Hogy a kép még komolyabb legyen, Jézus megjövendöli: az egyházon belül is szakadások lesznek. „hamis próféták támadnak és sokak szívében kihűl a szeretet.” Sokan megzavarodnak, nem tudják, hol az igazság és elveszítik hitüket. Napjainkban is aktuálisak Lefebre, tisztességben megőszült főpap kijelentése, hogy a zsinat tévedett, hogy a pápa elárulta krisztust és a kommunistákkal barátkozik. Járja a világot, és csak latinul hajlandó misézni, követőket toboroz, papokat szentel, íme itt a szakadás. Mi sem tudtuk elkerülni. Mi ez? Ítélet folyik a világon, ítélet folyik az Egyházban is. Jézus eljött s vele elkezdődött a végső idő. Dönteni kell: mellette vagy ellene. Egyháza mellett, vagy ellene. Egyik oldalon az alázat, másik oldalon a gőg. A vihar rázza a fát, mi lesz azzal a levéllel, melyet lesodor a szél? Repül ide, repül oda, elhervad és a sárba tapossák. Erről beszél Rómában a Sixtusi kápolna falán Michelangelo megrázó festménye, az Utolsó ítélet. Isten szólót Krisztusban és szól azóta is Egyházában, és nekünk erre válaszolni kell. Pontosan ebben a válaszban van ítéletünk. Igen, vagy nem. Mi magunk ítéljük, Isten csak kihirdeti ezt. Az utolsó ítéleten Jézus áll a világ középpontjában. Tőle jobbra egy lendületes Sursum corda!” – akik igen-t mondtak, szállnak fölfelé. Akik balján állnak zuhannak lefelé. Ők azok, akik nemet mondtak. Kihűlt szívükben a szeretet, kozmikus hullák lettek az Űrben. Ámen!
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
