Krisztusban drága jó testvéreim!
Napjainkban gyakran emlegetik, hogy az emberi történet az atomkor hajnalához érkezett. A tudományos-technikai haladás egyre magasabbra emeli életünk színvonalát. A népek egyre inkább ráébrednek erejükre és ennek nyomán forradalmi változások mennek végbe a társadalmak, a nemzetek életében. Mi, keresztények örülünk ennek, de nem eshetünk bele a „jelen imádásába.” Az adventtel kezdődő új egyházi év arra figyelmeztet, hogy életünk drámájának csak első felvonása a földi színjáték. Úgy kell tehát eljátszani „szerepünket”, hogy az Emberfiának, Jézusnak második eljövetelekor az isteni színjátékban, az örök élet drámájában is részt vehessünk.
A világszínpad minden szereplője tudja, hogy egy előre nem látott pillanatban lehull majd a függöny és a halál kimondja az utolsó szót: a színjáték véget ért. Egészen természetes, ha igyekszünk elterelni figyelmünket az életnek erről a végállomásáról. Ez azért is lehetséges, mert életünk drámájában egymást váltják az örvendetes és fájdalmas jelenetek. Olykor ragyogó fényekben öltözködik a színpad. Barátság, szerelem, család, tudomány, művészet és ki tudná felsorolni az élet nagyszerű ajándékait, amelyek oly sokat ígérően játsszák szerepüket életünk színpadán. Gyakran elsötétedik a háttér: betegség, csalódások, kudarcok jelennek meg a színen. Aztán újra kivilágosodik és felragyognak a remény fényei.
Mi, hívő emberek is részt veszünk az emberi élet közös drámájában, de amint már említettem, nem érjük be a tér es idő határolta létezéssel. Hitünk tanítása szerint a halál csontos keze nemcsak a véget jelentő függönyt engedi le előttünk, hanem hírnöke annak a Krisztusnak, akit az Isten megtett élők és holtak bírájává. Az egyes ember és az egész emberiség akár tudva, akár tudatlanul, Jézus eljövetelére várakozik. A hívő ember számára ez a várakozás olyan örömöt jelenthet, ami „ezüstgalambokká” változtatja a tovaszálló éveket. A szerető várakozás mindig megszépíti az embert. Nézzétek a gyermekek arcát, amikor rájuk ragyog a szülői szeretet fényessége! Milyen szépek a vőlegényükre várakozó menyasszonyok. Ki tagadná a beteljesült várakozás boldogító hatalmát? Ezzel ellentétben a csalódással végződő várakozás tövis a szívnek. Egy idős lány beszélte el, hogy vőlegényével karácsonyra tűzték ki az eljegyzést. A két karikagyűrűt a többi díszek között felfüggesztette a karácsonyfára. Ám hiába várta a vőlegényt, nem érkezett meg soha. A lány úgy belekeseredett a csalódásba, hogy véglegesen bezárult szíve a földi szerelem előtt.
Testvéreim! Aki azonban Jézussal akar találkozni, annak nem kell félnie semmiféle csalódástól. A fontos az, hogy megfelelően előkészüljünk erre a találkozásra. Az evangélium Noé napjaira emlékeztet, amikor az emberek a bűn vízözönébe fuldokoltak. Nem merném azt állítani, hogy korunk nemzedéke különb lenne az akkori nemzedéknél. Csak az a szerencsénk, hogy a történelem tengerén ott úszik Noé új bárkája: az Anyaszentegyház. Benne pedig nemcsak az igazak, de a bűnösök is menedéket találnak. Így történik ez azóta, hogy Jézus rálépett történelmünk vizeire és felénk dobja irgalmának mentőkötelét. Csak annyit vár tőlünk, csak annyit kell tennünk, hogy a hit és a bűnbánat mozdulatával megragadjuk felénk nyúló kezét. Csak annyit kell tennünk, hogy példája szerint igent mondjunk az Atya akaratára és mindennapi kenyerünk legyen ennek teljesítése. Csak az a fontos, hogy elismerjük gyengeségünket, szegénységünket és őszintén megvalljuk: Jézus, szükségem van rád!
Egy tevékeny papi emberrel történt. Számos tisztséggel bízták meg, különféle katolikus mozgalmakban vállalt jelentős szerepet, sok bizottságnak volt a tagja. Nem nélkülözte a különféle kitüntetéseket sem, piros gombos reverendában virított a különféle rendezvényeken. Egyszer találkozott egy mélyen hívő barátjával. Beszélgetés közben megkérdezte: Ennyi tengernyi elfoglaltság közepette, hogyan jut időd az imára, elmélkedésre, a Szentírás tanulmányozására? Hát nem sok, vallotta be a prépost úr. De hát nélkülem nem mennének a dolgok, az Egyháznak, Jézusnak szüksége van rám. A jó barát így folytatta: Tudod-e, hogy az evangélium szerint mikor mondta Jézus, hogy szüksége van valamire. Nem, ezt nem tudnám megmondani, válaszolta zavartan a prépost úr. Nos, gondolj csak virágvasárnapra, amikor az Úr két tanítványát küldte Betfagéba, hogy hozzanak számára egy szamarat, amelyen majd bevonul Jeruzsálemben. Hozzátette: Ha a szamár gazdája ellenkezne, mondjátok neki, hogy az Úrnak szüksége van rá…
Talán mosolygunk az anekdotán, de érdemes leszűrnünk tanulságát. Nem az Istennek van szüksége ránk, hanem nekünk őreá. Megértette ezt Magdeburg városának buzgó lelkipásztora, akinek buzgóságát nem jó szemmel nézték a hit ellenségei. Történt egy előkelő társaságban, hogy valaki megjegyezte: városunk papja nagy szamár. Természetesen a pap tisztelői visszamondták a megjegyzést. A plébános a következő vasárnap prédikációjában nem mulasztotta el, hogy válaszoljon a megjegyzésre. Ezt mondta: Valaki engem szamárnak nevezett. Rendben van, elfogadom ezt e megtisztelő címet, de hozzáteszem: Szeretnék olyan szamár lenni, amelyen bevonul Jézus Magdeburg városába.
A lelkipásztort különféle címekkel illethetik. Én se bánnám, ha olyan szamár lehetnék, amelyen Jézus bevonul a közönyös, a hitetlen emberek életébe. Rómában van altemetve Valentino bíboros, sírján ez a fölirat olvasható: „Ut moriens viveret, vivebat moriturus.” „Hogy majd a halálból életre támadjon”, úgy élt, hogy készült a halálra. Ezekben a szavakban találjuk meg a mai vasárnap alapgondolatát. Gondolkodjunk el róla.
1. Az Úr távol van
Mikor Jézus befejezte földi küldetését, fölment az Olajfák-hegyére s az apostolok szeme láttára eltűnt egy felhő mögött. Az apostolok örvendve tértek vissza Jeruzsálembe, úgy, mint mikor kikísérünk valakit az állomásra, akivel olyan jó volt együtt lenni, és igy búcsúzunk: „A közeli viszontlátásra!” De a viszontlátás nem következett be. Az apostolok egyre fájdalmasabban tapasztalták, hogy olyan világban élnek, amely nem ismerte, nem szerette, sőt keresztre feszitette Jézust. Pontosan ez a mi helyzetünk is: idegen világban élünk, ahol nem értik a nyelvünket. A hit nyelvén beszélünk, de a világ nem hisz Istenben, a remény szavait mondjuk, de a világ nem hisz az örök életben, a szeretet nyelvén beszélük, de a világ csak az igazságtalanságot ismeri. Nekünk az evangélium fénye világit, nekik a tudomány mécsese, de az is kialszik a temetőben. Aki idegenben él, az két veszélynek van kitéve: az egyik az asszimiláció, bele akar olvadni a többségbe, otthon akar lenni a többiek között. Ezért aztán elhagyja a templomot, nem gyakorolja a vallását. Igen, de amit nem gyakorlunk, az lassan elhal – meg az anyanyelvét is elfelejti az ember! – a hit fénye már csak pislog benne, aztán végleg kialszik. A másik veszély az elkeseredés, elitéli az embereket, szidja a világot és megbotránkozik az életen. Hivő marad, de hite nem világit, csak füstöl, nem melegít, csak kormol. Várja az Urat, de inkább azért, hogy ítéljen és büntessen. Istennek is szemrehányást tesz: miért engedi, hogy a rossz terjedjen. Ezek a keresztények elfelejtik Jézusnak azt a szavát: „Ajtód előtt állok...” Jézus elment, de azokhoz, akik szeretik, közel maradt. Belőle most is lehet élni, vele most is lehet találkozni, rá most is lehet támaszkodni.
2. Jézus jövetele bizonytalan
Hogy eljön, az biztos, de hogy mikor, az bizonytalan. Halálunk napján jön el mindegyikünkhöz, de ezt az órát nem ismerjük. Ezért biztat a Szentírás: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját.” Mindenkit vár a halál, a hivő ember a halált várja. Milyen szép példabeszédet mond el Jézus a tíz szűzről. Mécsüket maguk elé tartva várják a vőlegény érkezését. De a vőlegény késik. Ó, ádventi mécsesem, virrasztó hitem halkan libbenő lángja! Fényedben kirajzolódik Krisztus arca, aki figyel és biztat, erősít és bátorit. Mécsesembe mindennap friss olajat öntök, hogy ki ne aludjék. A szeretet ez az olaj, hitem táplálója. Szeress és akkor hinni fogsz. De milyen szomorúan hangzanak az Úr szavai az apostolokhoz: „Egy órát sem tudtatok virrasztani velem?!” Pedig, hogy fogadkoztatok! Bezzeg Júdás nem alszik, hanem siet, hogy ellenségeim kezére adjon. És ez a világ ma sem alszik, ha hitet támadni és a vallást gúnyolni kell. Milyen sokan kötnek ma balesetbiztositást! – és a lélekkel nem történhet baleset? Nem az jellemzi legjobban az ember életét, hogy ki van szolgáltatva a bizonytalannak? Mikor reggel ébredek még nem tudom, hogyan fekszem. És ha elindulok hazulról, nem tudom, lesz-e visszatérésem. Ezért figyelmeztet az apostol: „Félelemmel és rettegéssel munkálkodjatok üdvösségeteken.”
3. Virrasszatok!
A karácsonyvárás mindig valami kedves örömmel tölti el szívünket. De az örömnek édes testvére a komolyság. Legyen vidám a kedélyünk, de komoly az életünk. Miközben az ádventi gyertyákat gyújtogatjuk, a hit fényében nézzük az életet: Isten nemcsak azt mondja majd: „Jöjjetek hozzám...!” – hanem azt is: „Távozzatok tőlem...!” A kereszt két oldalán csak az egyik megtérő bűnös, a másik megátalkodott. A Szentírásban ilyeneket is olvasunk: „Nagyon vigyázzatok arra, hogyan éltek: Ne oktalanul, hanem bölcsen. Használjátok föl az időt, mert rossz napok járnak.” „Ne áltassátok magatokat: Isten nem hagy magából gúnyt űzni.” „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” Ez mind nekem szól. A mindennapi gondok nagy veszedelme, hogy elfalazzák a kilátást Isten felé. Igen, szeressük az életet, Isten ajándéka, de ne úgy, hogy vele elfeledtessük az örök életet. Igen, a földön élek, de gyökeret nem verek benne. A halál váratlanul jön, mint a tolvaj. Xavéri szent Ferenc még halálán napján is Kínába készült, de készen volt. A másik veszély, hogy elfásul a szívünk. Mindig a hitből élni és el nem csüggedni és abban nem hagyni a buzgóságot, hát ez nehéz. Családi bajok, gyengeségek és betegség közben le nem törni, ehhez nagy lélek szükséges. Naptárunkról mindennap letépünk egy üres lapot, néha egy-egy névnap áll rajta, a legtöbb üresen marad. Ne legyen ilyen szívünk naptára! Ádventben minden napunkra írjuk föl, nem a naptárra, hanem a szívünkre: „Jézusom, várlak! Jöjj el, Jézus! Add, hogy én is hozzád jöjjek!” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
