Ahogy közelednek az ünnepek, a világ lassan fénybe borul. A városok utcái ünnepi illattal telnek meg, a kirakatok túláradó boldogságot mutatnak, és mindenhol olyan jelenetek fogadják az embert, mintha a szeretet magától értetődő lenne. A reklámok gondoskodó családokat, nevető gyermekeket, társas vacsorákat ígérnek. Ebben az idilli képben azonban gyakran láthatatlanok maradnak azok, akik az ünnepre egyedül készülnek. Akiknek a karácsony nem a zsúfolt lakás, hanem a csendesen pislákoló petróleumlámpa mellett töltött esték időszaka.
Advent a várakozásról szól. A reményről, hogy valami jó közeleg, ami képes megvilágítani a szürkébb napokat is. De amikor valaki magányosan éli ezt az időszakot, a várakozás jelentése megváltozik. A csomagolópapír zizegése helyett gondolatok susognak a szobában, és a díszek fényét nem nevetés tükrözi vissza, hanem a csend. Sokan ilyenkor érzik meg igazán, mennyire fájdalmas az, amikor nincs kitől ajándékot várni, és nincs kinek adni azt a figyelmet, szeretetet, amely az ünnep lényegét adja.
Az ajándékvárás hiánya nem a tárgyakról szól, nem arról, hogy nem érkezik csomag vagy meglepetés, sokkal inkább annak a tudatnak a hiányáról, hogy valaki gondolt ránk. Hogy valakinek fontosak vagyunk annyira, hogy egy apróságba belecsomagolja a figyelmet, a törődést, a szeretetét. Az, aki egyedül készül az ünnepre, gyakran nem is a tárgyi ajándék hiányát érzi, hanem azt, hogy nem kapcsolódik senkihez. Az ünnep ebben a formában nem harsány és nem meghitt, inkább csendes, törékeny, könnyen megbillenő.
Az ünnepi készülődésben mégis van valami különös szépség, még akkor is, ha a karácsony előtti napokat valaki magányban tölti. A gyertyafény ilyenkor nem másokat világít meg, hanem sajátos módon rávilágít az emberi lélek mélyebb rétegeire. Olyan érzésekre, amelyek az év többi részében háttérbe szorulnak: a vágyra a kapcsolódásra, a reményre, hogy egyszer változik a helyzet; és arra az erőre, amely ott él mindenkiben, aki egyedül viseli a hétköznapokat és az ünnep különleges súlyát is.
Az egyedüllét ugyan fájdalmas lehet, mégis hordoz magában egyfajta tisztaságot. Lehetővé teszi, hogy az ember szembenézzen önmagával: azzal, hogy értékes akkor is, ha nincs mellette senki; hogy a szeretet nem csupán oda-vissza mozdulat; és hogy a gondoskodás nem feltétlenül kívülről érkezik. Sokan ilyenkor tanulják meg igazán, hogy ajándékot önmaguknak is adhatnak. Egy kis időt, törődést, meleg teát, vagy éppen egy halk engedményt arra, hogy szomorúak lehetnek, és ez rendben van.
Az ünnep szépsége nem a tökéletességben rejlik, hanem abban a fényben, amelyet mindenki maga gyújt meg a saját életében. Néha egészen apró, visszafogott ez a fény, mégis elég ahhoz, hogy megmutassa: az ember nincs végleg egyedül. A karácsony nem csak azoké, akik nagy családdal ünnepelnek, azoké is, akik csöndben ülnek egy meleg szobában, és bár nincs kitől várniuk ajándékot, a szívükben mégis ott él a remény, hogy a szeretet egyszer rájuk is visszatalál. Talán éppen ez az ünnep csendes üzenete: hogy a szeretet útja hosszú lehet, néha kanyargós, néha késik, de ritkán marad el örökre. A karácsony pedig akkor is megérkezik, ha a fa alatt nem sorakoznak csomagok, és nem hangzik fel nevetés a szobában. Az ünnep nem a külsőségektől válik valódivá, hanem attól a pici belső fénytől, amelyet mindenki maga hordoz, és amely egy nap talán majd nemcsak saját magát világítja meg, hanem valaki más életét is. Az ünnep az ünnepelttől válik teljessé.
Ferencz Emese
