Krisztusban drága jó testvéreim!
Amikor a Szentírásból János evangéliumát kinyitjuk, valami egészen különleges dologgal találkozunk. Nincs benne karácsonyi történet a megszokott értelemben. Nincsenek pásztorok, nincsenek angyalok, nincs jászol, nincsenek sem bölcsek. János nem a külső eseményekkel kezdi az evangéliumát, hanem a lényeggel: „Az Ige testté lett — Isten közel jön hozzánk”
Nem azt kérdezi: hogyan született Jézus? Hanem azt, hogy ki Ő valójában? Kicsoda Jézus Krisztus?
És ezért így kezdi így az evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige…” Ez a mondat nemcsak az evangélium kapuja, hanem az egész keresztény élet, keresztény hit egyik legmélyebb összefoglalása. Ha ezt megértjük, akkor megértjük, kicsoda Jézus Krisztus, miért jött el, és mit jelent mindez a mi életünkre nézve.
János szándékosan ugyanazzal a szóval kezdi evangéliumát, mint a Szentírás első könyve, a teremtés könyve: „Kezdetben…”
Ez nem véletlen. Azt akarja mondani: mielőtt bármi létezett volna, mielőtt idő, tér, anyag vagy ember megjelent volna, Ő már volt.
Jézus nem akkor kezdett létezni, amikor megszületett Betlehemben. Nem akkor lett valaki, amikor tanítani kezdett. Ő öröktől fogva létezik.
„…és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”
Ez a mondat egyszerre mond ki közelséget és azonosságot.
— Az Ige Istennél volt: ez kapcsolat, ez közösség, ez szeretet.
— Az Ige Isten volt: nem alacsonyabb rendű, nem teremtmény, nem közvetítő lény, hanem maga az élő Isten.
Ez azt jelenti, testvérek, hogy Jézus nem egy vallásalapító a sok közül. Nem egy kiemelkedő erkölcstanító. Nem egy próféta, aki Istenről beszél. Ő maga az Isten, aki megszólal, aki szól hozzánk!
És János még tovább megy: „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.”
Minden, amit látunk — az életünk, a világ, a történelem — rajta keresztül jött létre. Aki a jászolban fekszik, az a világ Teremtője. Ez a karácsony legnagyobb paradoxonja.
János így folytatja tovább az evangéliumát: „Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.”
Nem azt mondja, hogy Jézus életet ad. Azt mondja: Ő maga, Jézus az élet. Az az élet, amelyre az ember a bűnbeesés óta vágyakozik:
— az élet, amelynek van értelme,
— az élet, amely nem ér véget a halállal,
— az élet, amely kapcsolatban van Istennel.
Ez az élet világosság is. A világosság megmutatja a valóságot. Leleplezi a hazugságot. Irányt ad.
„A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.”
A sötétség itt nem pusztán tudatlanság. A sötétség a bűn, az Istentől való elszakadás, az önzés, a félelem, a reménytelenség.
És mégis: a világosság fénylik. Nem kialszik. Nem gyengül el. Nem tűnik el. A sötétség nem tudja legyőzni a világosságot!
Testvérek, ez óriási vigasztalás. Lehet sötétség az életünkben. Lehetnek kérdéseink, fájdalmaink, bűneink. De az evangélista azt mondja: a világosság már jelen van.
Ezután János egy fájdalmas igazságot mond ki: „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg.”
A Teremtő belépett a saját világába — és a világ nem ismerte fel. Ez nem pusztán értelmi hiány. Ez szívbeli elutasítás.
„A saját világába jött, de az övéi nem fogadták be.”
Izrael népe várta a Messiást. Imádkozott érte. Olvasta az ígéreteket. De, amikor eljött, nem olyan volt, amilyennek elképzelték. Nem hatalmas királyként jelent meg, hanem alázatos szolgaként.
Ez a veszély ma is fennáll. Lehet, hogy vallásosok vagyunk. Ismerjük a bibliai történeteket. De mégis elutasíthatjuk Jézust, ha nem illik bele az elképzeléseinkbe, ha meg akarja változtatni az életünket.
És én azt hiszem ez az evangélium egyik legcsodálatosabb mondata: „Akik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”
Nem mindenkiből lesz automatikusan Isten gyermeke. De, akinek Jézus Krisztus az életébe beléphet, aki engedi, hogy Jézus az életébe belépjen, annak új identitása lesz, az új emberré válik, azt az embert nem az ösztönei, nem a világ irányítja, hanem Isten.
Ez nem emberi teljesítmény eredménye: „Nem vérből, nem a test akaratából, nem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.”
Ez kegyelem. Ez ajándék. Ez újjászületés.
A kereszténység nem elsősorban erkölcsi javulás. Nem önfejlesztés. Hanem új élet, új kapcsolat Istennel.
Testvéreim! Aztán elérkezzünk az evangélium alapján a csúcspontig: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”
Ez a mondat megrengeti az egész gondolkodásunkat. Az örökkévaló Isten belép az időbe. A mindenható vállalja az emberi gyengeséget. A bűntelen belép a bűnnel terhelt világba.
„Közöttünk lakott” — szó szerint: sátrat vert közöttünk. Isten nem távoli, nem elérhetetlen. Közel jött. Megérinthető lett. Megismerhető lett.
Jézus is fáradt, Jézus is sírt, Jézus is éhezett, Jézus is szenvedett. Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert velünk akart lenni.
Ez azt jelenti, hogy nincs olyan élethelyzet, amit Isten ne értene. Nincs olyan fájdalom, amely idegen lenne számára.
Aztán János így folytatja: „Mi pedig mindnyájan az ő teljességéből kaptunk, kegyelmet kegyelemre.”
Ez nem egyszeri ajándék. Ez folyamatos áradás. Isten kegyelme nem fogy el. Nem kell kiérdemelni. Nem kell félni attól, hogy elfogy.
„A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett.”
A törvény megmutatja, kik vagyunk. Jézus megmutatja, ki lehet belőlünk. Igazság nélkül a kegyelem olcsó lenne.
Kegyelem nélkül az igazság elviselhetetlen lenne.
Jézusban mindkettő együtt van.
Testvéreim! Volt idő, amikor a modern világ úgy gondolta, hogy többé már nincs szüksége Isten örök Igéjére. Az utóbbi évek tapasztalatai viszont arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a hagyományos isteni-erkölcsi értékek nélkül pusztulásba rohan a világ. Bíztunk a technika és szellemünk erejében, az emberi bölcsességben, de csakhamar rá kellett ébrednünk, hogy az ember mégsem Isten, lehetőségei korlátozottak. Az ember az isteni világosság nélkül csak önmaga sírásója lehet.
Érdekes kis népi monda került a kezembe. Négy bölcsről szól. Közülük három ismerte a világ összes könyveit, a negyedik csak józan paraszteszére és lelkiismerete szavára hallgatott. Egyik alkalommal mind a négyen egyszerre mentek sétára. Útközben napégette állati csontokra bukkantak. Az első azonnal bizonyítani akarta tudását: ,,Itt az alkalom, hogy összemérjük tudásunkat és ügyességünket. Én mindjárt be is mutatom, miként kell összerakni a szétszórt csontokat''. Rögvest összerakta az állati csontokat és egy szép csontváz lett belőlé. A második bölcs is bizonyítani akarta tudását: ,,Én pedig még arra is vállalkozom, hogy a csontvázon kipótolom a hiányzó részeket: lesz rajta hús, ínak, vérerek, bőr... stb''. Úgy is tett és úgy is lett. Ekkor jelentkezett a harmadik tudós. ,,Én meg most életre keltem az állatot'' - fitogtatta tudását. Erre már a negyedik azonnal észrevette, hogy itt egy valóságos élő oroszlán van kialakulóban. ,,Várjatok - kiáltotta társainak -, előbb hadd másszam fel a közeli magas fára!'' Még fel sem ért a közelében lévő magas fára, amikor harmadik társa életre keltette az ordas oroszlánt. Ez nyomban felfalta mindhárom társát, s mint aki jól végezte dolgát, teli hassal tovább állt.
A monda azt tanítja, hogy az emberi tudás és bölcsesség valóban csodákat művel. Az emberre mégis pusztulás vár, ha elutasítja Isten Igéjét, az igazi világosságot, amely János szerint ,,minden embert megvilágosít'', Jézus Krisztus által kegyelemben és igazságban részesít.
Testvéreim! Ha tudni akarjuk, milyen az Isten, Jézusra kell néznünk. Ha tudni akarjuk, hogyan szeret az Isten, Jézus keresztjére kell néznünk. Ha tudni akarjuk, van-e remény, Jézus feltámadására kell néznünk.
A kérdés végül nem az, hogy ki Jézus, hanem az, hogy kicsoda Ő neked.
Világosság-e Ő az életedben? Élet-e Ő számodra? Befogadtad-e Őt?
Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános Fotó: Magyar Kurír
