Jób könyvét olvasva, egyre kevésbé tudom elkerülni a felelősség kérdését. Nem abban az értelemben, ahogyan azt a barátok felvetik – hogy ki mit rontott el –, hanem sokkal zavarba ejtőbb módon: ki miért marad benne egy olyan világban, amely nem ad elszámolható válaszokat. Jób felelőssége nem az, hogy magyarázatot gyártson a szenvedésére, hanem, hogy ne mondjon le az igazságról akkor sem, amikor az már nem illeszkedik semmilyen rendszerbe. Ebben az értelemben Jób nem passzív elszenvedő, hanem aktív résztvevője a saját történetének – még akkor is, ha ez a részvétel tiltakozás, perlekedés, kiáltás formáját ölti.
A felelősség itt nem erkölcsi mérlegelés, hanem egzisztenciális tartás. Jób nem vállalja magára azt a bűnt, amelyet mások rá akarnak olvasni, csak azért, hogy visszakapja a világ érthetőségét. Inkább vállalja a bizonytalanságot, a rendezetlenséget, sőt Isten hallgatásának terhét is. Ez számomra különösen fontos mozzanat: van, amikor az ember legnagyobb felelőssége nem az alkalmazkodás, hanem az ellenállás. Nem a gyors megbékélés, hanem az igazmondás – még akkor is, ha ez az igazság kényelmetlen, sőt veszélyes.
Jób könyve ezzel az élethez való viszonyunkat is újrarajzolja. Az élet itt nem egy jól strukturált erkölcsi tanulópálya, hanem kiszámíthatatlan, sérülékeny és gyakran igazságtalan tér. Jób nem kap garanciát arra, hogy ami vele történt, nem történik meg újra. A történet nem zárul le véglegesen, nem válik példázattá abban az értelemben, hogy „így működik az élet”. Inkább azt sugallja: az élet nem magyarázatra szorul, hanem jelenlétre. Olyan jelenlétre, amely képes elviselni a törést anélkül, hogy azonnal értelmet kényszerítene rá.
Ebben a perspektívában a felelősség és az élet összekapcsolódik. Felelősnek lenni annyit jelent: nem egyszerűsítem le a másik történetét, nem zárom le idő előtt a sajátomat, és nem használom Istent arra, hogy elhallgattassam a kérdéseket. Jób barátai végül nem azért buknak el, mert rosszat mondanak Istenről, hanem mert túl gyorsan, túl magabiztosan beszélnek róla. Jób ezzel szemben kockáztat: kimondja, hogy nem érti, nem fogadja el, nem látja az összefüggést – mégis megszólítja Istent. Ez a kockázat teszi élővé a hitet és emberivé az életet.
Talán ezért érzem úgy, hogy Jób könyve végső soron a felelősség nyelvét tanítja meg újra és újra. Nem azt, hogy ki miért felelős a történtekért, hanem azt, hogyan lehet felelősen jelen lenni egy olyan életben, amely nem igazolja önmagát. Jób nem vállal hamis bűnt, de nem mond le a kapcsolatról sem; nem menti fel magát magyarázatokkal és nem hárítja át a kérdéseit. Felelőssége abban áll, hogy kitart az igazmondás mellett akkor is, amikor ezért nincs jutalom, és amikor a világ rendje nem siet a segítségére. Ez az élet nem válik érthetővé, de lakható marad – mert van benne valaki, aki nem hallgat el, nem egyszerűsít és nem adja át a helyét a kész válaszoknak. Ebben az értelemben Jób nem megoldást hagy ránk, hanem tartást: annak a felelősségét, hogy emberként jelen maradjunk ott is, ahol az élet nem magyarázható, csak hordozható.
Ferencz Emese
