Jób könyvének egyik legnehezebben elviselhető tapasztalata a tehetetlenség. Nem a fájdalom önmagában, nem is a veszteség mértéke, hanem az a felismerés, hogy mindaz, ami történt, nem volt kivédhető, nem volt tárgyalható, és utólag sem rendezhető. Jób nem azért válik kiszolgáltatottá, mert rosszul döntött, hanem mert az élet egyszerűen túllép rajta. Ez a tehetetlenség nem átmeneti állapot a megoldás előtt, hanem önálló tapasztalat, amelyben az ember elveszíti a cselekvés megszokott eszközeit, és mégis benne marad a történetben.
A könyv elején Jób még cselekszik: áldozatot mutat be, megszólal, reagál. A veszteségek azonban fokozatosan megfosztják ettől a mozgástértől. A teste ellen fordul, a környezete elnémul vagy vádlóvá válik, a jövő pedig elképzelhetetlenné. A tehetetlenség itt nem passzivitás, hanem a cselekvés lehetőségének beszűkülése. Jób nem azért ül a hamuban, mert feladta, hanem mert nincs hová állnia. Ez az állapot különösen nehezen viselhető egy olyan vallási és erkölcsi közegben, ahol a hitet gyakran az aktivitással, a „helyes válasszal” azonosítjuk.
A barátok beszédei ebben a helyzetben új fényt kapnak. Nem csupán teológiai rendszert védenek, hanem menekülnek a tehetetlenség tapasztalata elől. Szavaik mögött ott munkál a szorongás: ha Jób szenvedése ok nélküli, akkor bárki kiszolgáltatottá válhat. Ezért kell cselekvési teret visszacsempészniük a történetbe, még ha bűn formájában is. Ha Jób felelős, akkor a világ még irányítható. A tehetetlenség így válik elviselhetetlenné – nemcsak annak, aki benne él, hanem annak is, aki tanúja.
Jób válaszai azonban nem oldják fel ezt az állapotot. Nem talál megoldást, nem fedez fel rejtett hibát, és nem jut el a megnyugtató belátásig. Amit tesz, az látszólag kevés: beszél (de ebben a beszédben éppen a tehetetlenség válik kimondhatóvá). Jób nem próbálja visszaszerezni az irányítást, nem épít új narratívát, amelyben ő újra kompetens szereplő lehetne. Ehelyett vállalja azt a kiszolgáltatott pozíciót, ahonnan már csak kérdezni lehet. Ez a vállalás nem gyengeség, hanem bátorság: annak elismerése, hogy vannak élethelyzetek, ahol az ember nem cselekszik, hanem kitart. Isten megszólalása ebből a szempontból különösen ambivalens.
Nem ad Jób kezébe eszközöket, nem tanítja meg, hogyan kerülhette volna el a veszteséget, és nem biztosítja arról sem, hogy a jövő kezelhetőbb lesz. A teremtés képei inkább tovább tágítják a tehetetlenség horizontját: a világ nem az emberi kontroll logikája szerint működik. Mégis, ebben a beszédben történik valami döntő. Jób nem kap hatalmat, de kap megszólítottságot. A tehetetlenség nem szűnik meg, de már nem marad néma.
Talán ezért érzem úgy, hogy Jób könyve nem a cselekvés elvesztéséről, hanem a tehetetlenség elviselhetőségéről (is) szól. Arról, hogy az életnek vannak olyan szakaszai, ahol nem az a kérdés, mit kell tennem, hanem az, hogyan maradhatok jelen akkor is, amikor nincs mit tenni. Jób nem szabadul meg a kiszolgáltatottságtól, de nem is tűnik el benne. Számomra a könyv csendes, de radikális állítása az, hogy a tehetetlenség nem zárja ki az emberi méltóságot – sőt, néha éppen ott válik láthatóvá, ahol minden más kapaszkodó megszűnik.
Ferencz Emese
