Jób könyvében az otthon nem helyszín, hanem állapot. Nem falak, nem birtok, nem megszokott tér, hanem az a tapasztalat, hogy a világ alapvetően befogadható. Az otthon ott van, ahol az ember nem védekezik folyamatosan, ahol nem kell magyaráznia a létezését. Jób története éppen ennek az állapotnak a radikális elvesztéséről szól. Nem arról, hogy hajléktalanná válik, hanem arról, hogy idegenné lesz a saját életében.
A veszteségek sorozata nemcsak anyagi vagy kapcsolati pusztulás, hanem térbeli szétesés is. Jób kikerül abból a világból, ahol az életének volt helye. A kapunál ülő tekintélyes ember, a hamuban ülő testté válik. Az otthonosság itt nem fokozatosan kopik el, hanem hirtelen omlik össze: egyik napról a másikra a világ már nem az övé. Nem tud hová visszatérni, mert az a tér, amely visszafogadná, megszűnt létezni.
Az otthon elvesztése különösen kegyetlen, mert nem látványos. Jób nem száműzetésbe kerül, nem űzik el – egyszerűen nincs többé helye. A megszokott terek nem tiltottak, csak értelmezhetetlenek. A ház, amelyben élt, már nem „lakható”, mert nincs benne jövő. Az otthon itt nem romhalmaz, hanem üres forma: megvan, de nem hordoz életet. Ez a fajta otthontalanság mélyebb, mint a fizikai nélkülözés, mert nem kínál alternatívát.
A barátok beszédei ebben az összefüggésben úgy hatnak, mint kényszerű átrendezési kísérletek. Újra „berendeznék” Jób világát, hogy az újra ismerős legyen. Szavaik rendet ígérnek, magyarázatot, struktúrát – de ez az otthon idegen marad. Olyan tér, ahol Jób csak feltételekkel maradhatna: ha beismeri a bűnt, ha elfogadja a logikát, ha hallgat. Ez nem otthon, hanem menedék szabályokkal.
Jób ellenállása ezért nem makacsság, hanem honvágy. Nem a régi ház után vágyakozik, hanem az után az állapot után, ahol nem kellett megalkudnia a valósággal. Az otthon elvesztése nála nem múltba révedés, hanem annak a felismerése, hogy az embernek szüksége van egy olyan térre – akár külső, akár belső –, ahol nem kell önmagát meghamisítania.
Isten megszólalása ebben a kontextusban különös módon nem épít új otthont. Nem ad vissza falakat, nem jelöl ki biztos pontokat. A teremtés képei inkább feloldják az emberi lakhatóság illúzióját: a világ nem az ember kényelmére van berendezve. Mégis, ebben a beszédben történik valami döntő. Jób nem kap otthont, de megszólítást igen.
A könyv végén Jób újra „otthonba kerül”, de ez az otthon már nem azonos a régivel. Nem biztonságosabb, nem kiszámíthatóbb, és nem is igazoltabb erkölcsi szempontból. Inkább törékeny. Az otthon itt nem védelem a szenvedés ellen, hanem tér az élethez annak tudatában, hogy a szenvedés még visszatérhet. Jób nem azért lakik újra a világban, mert az megjavult, hanem mert ő megváltozott: már nem az otthonosság illúziójára épít, hanem a kapcsolat lehetőségére.
Számomra Jób könyve az otthonról azt mondja: az igazi otthon nem ott van, ahol minden érthető és kezelhető, hanem ott, ahol az ember kimondhatja az igazat a fájdalmáról anélkül, hogy kizárnák vagy megbüntetnék őt. Jób nem talál vissza a régi biztonságba, de talál egy helyet a világban, ahol nem kell elhallgatnia a törést.
Ferencz Emese
Fotó: William Blake
