Az élet értelmének kérdése különösen élesen merül fel akkor, amikor a szenvedés nem átmeneti zavar, hanem állandó tapasztalat: krónikus fájdalom, betegség, veszteség, testi vagy mentális leépülés formájában. Ilyenkor az élet nem hősies narratívaként jelenik meg, hanem mint biológiai és pszichológiai teher, amelynek fenntartása önmagában erőfeszítés. Ebben a kontextusban az „élet ajándék”, „mindennek oka van” vagy „a szenvedés megnemesít” típusú állítások nemcsak üresek, hanem gyakran erkölcsileg problematikusak is: figyelmen kívül hagyják a konkrét tapasztalat realitását.
A szenvedés nem rendellenesség, hanem melléktermék: az idegrendszer azon képességéé, hogy fájdalommal jelezze a veszélyt, és a tudaté, amely képes ezt a fájdalmat időben kiterjeszteni – emlékké, szorongássá, stb. Egy beteg test nem „elrontott terv”, hanem egy statisztikailag elkerülhetetlen állapot egy sérülékeny rendszerben. Ez a felismerés kijózanító, és egyben őszinte: nem ígér igazságot ott, ahol nincs.
Innen nézve az élet értelme nem lehet objektív, előre adott. Nem található meg sem a természet törvényeiben, sem a társadalmi elvárásokban, sem egy metafizikai rendben. A kérdés inkább az: mit jelent „értelemről” beszélni egyáltalán akkor, amikor az élet nagy része fenntartás, elviselés, túlélés, menedzselés?
Amennyiben a realista megközelítést nézzük, az értelem nem magyarázat, hanem viszony. Nem arra ad választ, hogy „miért történik mindez”, hanem arra, hogy az adott körülmények között milyen kapcsolatban állunk a saját létezésünkkel. Egy súlyosan beteg ember számára az élet értelme ritkán grandiózus célokban jelenik meg. Sokkal inkább mikrostruktúrákban: a fájdalom egy árnyalatnyival elviselhetőbb pillanataiban, egy beszélgetésben, amely nem bagatellizál, egy rutinban, amely nem megvált, csak stabilizál.
Azt hiszem, az emberi elme elsősorban koherenciára törekszik. Arra, hogy a tapasztalat – még ha negatív is – valamilyen módon érthető legyen. Nem „jó”, nem „hasznos”, csak beilleszthető. Ebben az értelemben az élet értelme nem pozitív tartalom, hanem strukturáltság: a szenvedés nem teljesen kaotikus, hanem elmondható, megosztható, kimondható. A kimondás önmagában nem old meg semmit, de csökkenti az izolációt, amely gyakran fájdalmasabb, mint maga a betegség.
Fontos azonban kimondani azt is, amit ritkán mondanak ki: vannak olyan állapotok és élethelyzetek, ahol az élet értelméről beszélni már nem inspiráló, hanem kegyetlen elvárás. A realitás része az is, hogy az ember néha nem talál értelmet, és ez nem kudarc, hanem pontos reflexió a helyzetre.
Talán az egyetlen intellektuálisan tisztességes állítás az, hogy az élet értelme nem előzi meg a szenvedést, hanem – ha egyáltalán – utólag, törékenyen, ideiglenesen keletkezik benne. Nem nagy narratívákban, hanem abban a döntésben, hogy valaki még egy napig fenntart egy kapcsolatot a világgal, még ha ez a kapcsolat fájdalmas is. Ez nem remény, nem hit, nem tanulság, inkább egy csendes, minimális állítás: amíg van tudat, addig van viszony – és talán ennyi az, amit értelemnek nevezhetünk
