Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Ez a jelenet, amelyet most hallottunk az evangéliumban, nem egyszerűen egy esemény Jézus életéből. Ez a pillanat kulcs: kulcs a szenvedés megértéséhez, kulcs a dicsőség megértéséhez, kulcs a mi életünk megértéséhez. Az evangélista nem véletlenül mondja: „hat nap múlva”. Mi történt hat nappal korábban? Péter vallomása: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” És közvetlenül utána Jézus első jövendölése a szenvedésről, a keresztről, az elutasításról, a halálról. És Péter tiltakozott, mert ő a dicsőséget akarta, de kereszt nélkül.
A színeváltozás nem független a kereszttől. Éppen azért történik, mert a tanítványok nem tudják elfogadni a keresztet. Isten pedagógiája gyönyörű: nem letöri a gyengeségünket, hanem megerősíti. Mielőtt a sötétség jönne, fényt ad. Jézus kiválaszt három tanítványt: Pétert, Jakabot és Jánost. Ugyanez a három lesz majd jelen a Getszemáni kertben is. Ugyanazok látják a dicsőséget, akik látni fogják a vérrel verejtékezést. Mert aki mélyen látja a dicsőséget, annak mélyen kell látnia a szenvedést is. Isten nem a tömegnek mutatja meg legmélyebb, legbelsőbb titkait, hanem azoknak, akik készek vele felmenni a hegyre. A hegy mindig az Istennel való találkozás helye. A hegy csend. A hegy elkülönülés. A hegy emelkedés. A hit nem működik zajban. Testvéreim, a mi korunk egyik legnagyobb tragédiája a zaj. De Isten nem kiabál. A hegyre fel kell menni, hogy meghalljuk őt.
Mit jelent ez a mi életünkben? Időt szakítani az imára.
Időt szakítani a csendre. Időt szakítani az Oltáriszentségre. Időt szakítani arra, hogy ne csináljunk semmit csak vele legyünk. A hegy nem kényelmes, de amikor feljutunk oda szép látvány tárul a szemünk elé. Fárasztó oda felmenni, de aki nem megy fel, az nem látja a gyönyörű szép látványt. Ezt hallottuk az evangéliumban: „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája fehér lett, mint a fény.” Itt nem arról van szó, hogy Jézus mássá lett, hanem arról, hogy ami addig rejtve volt, láthatóvá vált. Az istenség nem akkor kezdődött, az mindig is ott volt. Csak most áttört a fátylon. Ez megrendítő igazság. Mert ez rólunk is szól. A kegyelem nem idegen dolgot ad hozzá az emberhez, hanem felszabadítja azt, amire teremtve lett. Az üdvösség nem személyiségvesztés, hanem beteljesedés.
És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: a törvény és a próféták. Az egész Ószövetség ott áll Krisztus mellett. Ez azt jelenti: minden ígéret, minden prófécia, minden várakozás Jézusban teljesedik be. Ő nem egy tanító a sok közül, hanem Ő a középpont. Ha Krisztust kivesszük a hitből, minden szétesik. Ha Krisztus a középpont, minden értelmet nyer. Nézzük csak meg milyen Péter reakciója, mit is mond: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Csinálok három sátrat…” Igen, jó Veled lenni Uram. Amikor az ember megtapasztalja Isten közelségét, azt szeretné, hogy soha ne érjen véget. Az ember rögzíteni akarja azt a pillanatot. De a hit nem állandó eksztázis. A hegyélmény ajándék – nem lakóhely. A keresztény élet nem abból áll, hogy mindig érezzük Istent, hanem abból, hogy akkor is hűségesek vagyunk, amikor nem érezzük. Ez a szeretet.
Aztán testvéreim fényes felhő borította be őket. A felhő az Ószövetségben Isten jelenlétének jele. És megszólal a hang: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Nem az érzéseiteket, nem a világ zaját, nem a félelmeiteket, hanem Őt hallgassátok!
Mit jelent ez konkrétan? Az evangélium komolyan vételét. A megbocsátás komolyan vételét. A kereszt hordozását komolyan vételét. A tanítványok arcra borulnak, mert elfogja a félelem érzése! Az ember, amikor valóban találkozik Istennel, rádöbben saját kicsinységére. De Jézus odalép és megérinti őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” Ez az evangélium egyik leggyengédebb mondata. A mindenható Isten megérinti a reszkető embert és felemeli. Továbbá ezt halljuk testvéreim: „Amikor lejöttek a hegyről…” Tehát nem maradnak ott. Vissza kell menni a hétköznapokba, a betegekhez, a kétkedőkhöz, a szenvedéshez. A hegy nem menekülés a világból, hanem erőforrás a világhoz.
Testvéreim a mi életünk is ilyen ritmusban zajlik: hegy – völgy – fény – árnyék – bizonyosság – homály. De aki egyszer látta Krisztus arcának fényét, az nem tud többé teljesen kétségbeesni. Mert tudja, hogy a szenvedés nem az utolsó szó, hogy a kereszt nem a végállomás, hogy a halál nem győzelem. Szeretett Testvéreim! Az eddigiekben felmentünk a hegyre, ott láttuk a fényt, ott hallottuk az Atya hangját és ott éreztük a dicsőség súlyát. Most azonban mélyebbre kell mennünk, mert a színeváltozás nem önmagáért történik, nem egy elszigetelt csoda, hanem előkészítés: előkészítés a keresztre. Fontos meglátni, hogy ugyanaz a három tanítvány – Péter, Jakab és János – lesz jelen a Getszemáni kertben is. Ott azonban nem fényt látnak, ott nem ragyogás van, hanem ott vérrel verejték van, ott sötétség van, ott halálfélelem van.
Miért mutatja meg Jézus előbb a dicsőséget? Azért, mert amikor eljön a sötétség, legyen mire emlékezni. Testvéreim, Isten gyakran így cselekszik velünk. Ad békét, mielőtt próba ideje jön. Ad világosságot, mielőtt homály jön. Ad bizonyosságot, mielőtt kérdés jön. De amikor eljön a Getszemáni kert az életünkben, hajlamosak vagyunk elfelejteni a Tábor hegyét. Péter azt mondja: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” És igaza van. De Jézus nem engedi, hogy ott maradjanak. Miért? Mert a keresztény hit nem menekülés a valóságtól. A hegyen kapott fény arra való, hogy le tudjunk menni a sötétségbe. Ha csak élményt keresünk, csalódni fogunk, mert a hit nem élményközpontú, hanem a hit hűségközpontú. Mi úgy gondolkodunk: dicsőség vagy szenvedés. De Isten logikája más: dicsőség a szenvedésen keresztül. A Színeváltozás előre megmutatja azt, ami a feltámadásban válik teljessé. De a feltámadáshoz vezető út a Golgotán halad át.
Mit jelent számunkra a színeváltozás? Nem azt, hogy mi is fizikailag ragyogni fogunk, hanem azt, hogy Isten bennünk is át akar törni. A keresztségben már megkaptuk az isteni élet csíráját, de ez sokszor rejtve van. A bűn, a közömböség, a félelem, az önzés, a harag, az irigység, a gyűlölet eltakarják a bennünk élő kegyelmet. A megtérés nem más, mint ezeknek az eltávolítása az életünkből. Felfedezni Istenben a valódi arcunkat. Az Atya nem azt mondja, hogy csodáljátok Jézust. Nem azt mondja, hogy vitatkozzatok róla, hanem azt mondja: Őt hallgassátok! Mit mond Jézus? Szeressétek ellenségeiteket, bocsátsatok meg egymásnak, vegyétek fel a keresztet, aki első akar lenni, legyen a szolgátok. Amikor az Atya megszólal, a tanítványok arcra borulnak, mert amikor az ember igazán találkozik Istennel, rádöbben saját törékenységére. De Jézus odalépés megérinti őket. Ez a kereszténység egyik legszebb képe: a mindenható Isten nem távol marad, hanem megérint.
Azt mondja Jézus a hegyről lemenet a három apostolnak, hogy „Senkinek ne mondjátok el a látomást, amíg az Emberfia fel nem támad.” Miért ez a csend? Mert a dicsőséget csak a kereszt fényében lehet érteni. Ha a színeváltozást kiragadjuk a szenvedéstörténetből, félreértjük. Ugyanez igaz az életünkre is. Ha a szenvedésünket kiragadjuk Isten tervéből, értelmetlennek tűnik. De ha Krisztus keresztjéhez kapcsoljuk, részesedés lesz belőle.
Testvéreim, volt-e már Tábor hegyi élmény az életetekben? Egy ima, ami mindent átformált? Egy gyónás, ami felszabadított?
Egy szentmise, ahol érezted: itt van az Isten? És volt már Getszemáni kerti élmény? Betegség? Veszteség? Magány? Hitbeli sötétség? Mert a kettő összetartozik. Ne hidd, hogy amikor sötétségben vagy, Isten elhagyott, lehet, hogy éppen akkor formál át téged. Testvéreim, a színeváltozás nem arról szól, hogy néhány kiváltságos tanítvány egyszer látott valami rendkívülit, hanem arról, hogy Isten előre megmutatta: a szenvedés mögött dicsőség van, a kereszt mögött élet van, a halál mögött feltámadás van. És amikor majd mi is lejövünk a saját hegyeinkről, és belépünk a saját Getszemáni kertjeinkbe, emlékezzünk, hogy ott fent a hegyen láttuk a fényt. És aki egyszer látta Krisztus arcának fényét, az nem tud végleg sötétségben maradni. A színeváltozás nemcsak Jézusról szól, hanem rólunk is.
A Tábor hegyén a tanítványok nem csupán egy pillanatnyi ragyogást láttak, hanem elővételezték a feltámadás fényét, azt a dicsőséget, amely húsvét hajnalán teljesedik ki. A színeváltozás mintha egy ablak lenne az örökkévalóságra egy résnyire kitárt ajtó, egy pillanat, amikor a mennyei valóság áttör a földi fátylon. Testvéreim a kereszténység nem csupán erkölcsi javulás, nem pusztán jobb viselkedés, hanem részesedés Isten dicsőségében. Amit a tanítványok láttak Jézus arcán, az az ember végső rendeltetése: nem porrá válni, nem semmivé lenni, hanem megdicsőülni. A Tábor hegye azt hirdeti: a halál nem végállomás.
Amikor egy koporsó mellett állunk, amikor könnyek között búcsúzunk, amikor a veszteség fájdalma összeszorítja a szívünket, akkor a hit azt mondja: van folytatás, van fény, van örök élet. Hogyan jutunk el erre a dicsőségre? Nem varázsütésre, hanem átalakulás által. Minden megbocsátás egy kis színeváltozás. Minden önzetlen tett egy kis fény. Minden hűséges kitartás egy lépés a dicsőség felé. A jelenet végén a három apostol „csak Jézust látta”. Ez az örökkévalóság képe. Minden más elmúlik: elmúlik a siker, a hírnév, a pénz, a konfliktusok, a fájdalmak és csak Ő marad. És ha Ő marad, minden megmarad, ami szeretetből történt.
Egyszer mi is meglátjuk az Ő arcát színről színre. A Tábor hegyén három tanítvány látta. Az örökkévalóságban minden hűséges tanítvány látni fogja. Ez a mi reményünk, ez a mi vigaszunk, ez a mi jövőnk. Testvéreim! A mi életünk döntések sorozata. Hallgatjuk-e Őt? Vállaljuk-e a keresztet? Kitartunk-e a sötétségben? A világ gyakran reménytelen. Tele van háborúkkal, tele van bizonytalanságok sorozatával, tele van félelmekkel, tele van széthulló kapcsolatokkal. De a keresztény ember nem naiv optimista. Hanem feltámadás-hívő. Mi láttuk a fényt és tudjuk, hogy a fény erősebb a sötétségnél.
Szeretett Testvéreim! A Tábor hegye nem legenda, nem egy puszta múlt, hanem meghívás: meghívás a hitre, meghívás a hűségre, meghívás a reményre, meghívás a dicsőségre. És amikor majd egyszer mi is átlépünk az örökkévalóság küszöbén, amikor lehull minden fátyol, amikor megszűnik minden homály, akkor megértjük: minden kereszt értelmes volt, minden könny számított, minden hűség ragyogott és akkor mi is részesedünk abban a fényben, amely a hegyen felragyogott. Mert a színeváltozás végső üzenete ez: aki Krisztussal jár a kereszten át, az Krisztussal ragyog az örökkévalóságban. Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
