Van egy olyan Élő Vízforrás, Akiből mindig lehet meríteni és közben nem fogy el. Ennek a Forrásnak a vize nemcsak szomjúságot csillapít, hanem állandóan éltet, frissít és megtisztít! Ha ebből a Forrásból merítek, egyre őszintébb emberré válok, nem húzom és halasztom a dolgokat, hanem igyekszem minden napot úgy élni, hogy ebbe az Élő Forrásba bele is tekintek és igazi önmagamat látom. Nem gyűjtöm fel a problémáimat, hanem leteszem a fölösleges terheket.
A szamariai asszony története János evangéliumában olyan, mint egy lassan nyíló virág, vagy mint amikor a köd felszáll a völgyből és lassan kirajzolódik a hegy csúcsa. A szamariai asszony szemével láthatom én is Jézust és közben észrevétlenül az én szemem is tisztul.
Mély és igazi találkozás történik közöttük, pedig Jézusnak legalább három oka lehetett volna, hogy ne álljon szóba a szamariai asszonnyal:
1. asszony: a gyengébbik nemet alacsonyabbrendűnek tekintették;
2. szamariai: a zsidók és a szamariaiak gyűlölték egymást;
3. az asszony bűnössége miatt is elítélhette volna;
Jézusnál azonban nincs „de” és nincs „ha”, Ő három lépésben – három témakörben – vezeti vissza az asszonyt Istenhez és saját magához:
1. Jézus odamegy, ahol az asszonyt megtalálja. Belépik az asszony világába, komolyan veszi az ő valóságát és közben nem támadja, nem erőlteti rá magát. A vízre irányítja a figyelmet. Nem fentről kezd, hanem lentről. Nem tanít, hanem beszélget. Nem az égből szól, hanem egészen közelről. Nem is csoda, hogy az asszony kezdetben csak értetlenkedik – mégpedig jogosan.
2. Az asszony kíváncsivá válik, mert szeretettel beszél vele, nem érez semmilyen előítéletet Jézusban és így fokozatosan tárul fel az ő élete: múltja és jelene. A hatodik férfival él és az előző öt sem volt a férje. Jézus olyan tapintattal tárja fel az asszony múltját és jelenét, hogy az asszony nem ijed meg Tőle, sőt: felismeri Őbenne a Prófétát. Ezt pedig követi a harmadik lépés:
3. Az élet után a hitről beszélgetnek. Ekkor válik Jézus tanítóvá. Beszél a vízről, amely nem fogy el. Olyan szomjúságról, amit nem a torok érez, hanem a szív. Elhangzik az, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban élnek. Ez nem azt jelenti, hogy fölöslegesek a szent helyek, hanem azt, hogy élő kapcsolat nélkül mit sem ér az épület, a hely. Isten nem keríthető be, nem sajátítható ki. Jézus fokozatosan fedi fel kilétét.
Így keresi Isten az embert. Így vezet végig a megtisztulás útján, mert jóvá még senkit sem sikerült szidni. Az asszony pedig felismeri Őbenne a Megváltót és elindul, hogy másoknak is elmondja mindazt, amiben addig csalódott: az életben, a vallásban, mindenben és mindenkiben.
Így jön el értem is – hétköznapi valóságomba lépik be és ott szólít meg, ott érint meg. Nem a fejem fölött beszél el, hanem szeretettel szólít meg. Az Ő jelenlétébe helyezve magam, feltárulnak múltam titkai, sőt a jelen helyzetem is megoldódik – ha tényleg Vele beszélek és nemcsak róla. Fokozatosan feltárulnak és megvilágosodnak bennem is azok a dolgok, amelyeket nem értek. Ehhez azonban tényleg beszélnem kell Vele és meg is kell hallgatnom Őt.
A szamariai asszony akkor talál vissza önmagához, amikor úgy tűnik, hogy nincs visszaút, mert megjelenik neki Valaki, aki rávilágít arra, hogy van egy olyan Élő Vízforrás, Akiből mindig lehet meríteni és közben nem fogy el. Ennek a Forrásnak a vize nemcsak szomjúságot csillapít, hanem állandóan éltet, frissít és megtisztít! Ha ebből a Forrásból merítek, egyre őszintébb emberré válok, nem húzom és halasztom a dolgokat, hanem igyekszem minden napot úgy élni, hogy ebbe az Élő Forrásba bele is tekintek és igazi önmagamat látom. Nem gyűjtöm fel a problémáimat, hanem leteszem a fölösleges terheket.
Egy szakember stresszkezelést oktat a közönségnek. Amikor felemel egy poharat, mindenki a megszokott félig üres vagy félig teli kérdésre számít. Ehelyett mosolyogva azt kérdezi: milyen nehéz ez a pohár víz? A válaszok két dekagrammtól fél kilóig terjednek. A pszichológus így válaszol: a tényleges súly nem lényeges, az érzet attól függ, milyen hosszan tartom a kezemben. Ha csak egy percig tartom, könnyű. Ha egy órán át tartom, megfájdul a karom. Ha egy napig tartom, a karom elzsibbad és megbénul. Egyik esetben sem változik a pohár víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebbnek érzem.
Majd így folytatja: az életben a stressz és az aggodalom olyan, mint ez a pohár víz. Gondoljunk rájuk egy kis ideig, és semmi sem történik. Gondoljunk rájuk egy kicsit hosszabban, és elkezdenek fájni, és ha egész nap rájuk gondolunk, megbénulunk, képtelenek leszünk bármit is tenni.
Isten mindig jelen van. Az Élő vízforrás adott. Leülhetek rendszeresen lelkem kútjának peremére és átadni mindazt, ami nehéz, ami nyomaszt, ami terhel.
Ennyi az egész.
Nem nehéz.
Csak őszintének lenni Vele és magammal az Ő csendjében!
Sajgó Balázs
Forrás, fotó: Vatican News
