Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumi rész egy vak ember történetét tárja a szemünk elé. De valójában nem csak egy vak emberről szól. Ez a történet arról szól, hogy hogyan találkozik az ember Jézussal, hogyan nyílik meg a szemünk és hogyan derül ki, hogy ki az igazán vak. A történet főszereplője nem a vak ember, nem a farizeusok, nem a tanítványok, hanem a történet középpontjában Jézus Krisztus áll. És az evangélium szerzője, János apostol, egy mély lelki folyamatot mutat meg. „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Ez a tanítványok első kérdés. Ez a kérdés ma is nagyon aktuális. Ha valaki szenved, az emberek rögtön kérdezik: Vajon mit rontott el, hogy Isten ennyire megverte? Vajon az ősei mit hibáztak, hogy ez történik vele? Miért történik ez vele? Az emberi gondolkodás gyakran így működik, hogy a szenvedésben büntetést láttunk. Az ókori zsidó gondolkodásban is erősen jelen volt ez az elképzelés, de Jézus teljesen más választ ad: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei.” Ez egy meglepő válasz. Jézus nem tagadja a bűn létezését, de ezzel a válaszával azt mondja, hogy nem minden szenvedés közvetlen büntetés. „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei.” A vak ember élete tragédiának tűnt, de Jézus azt mondja, hogy Isten terve van benne. Ez nem azt jelenti, hogy Isten szereti a szenvedést, hanem azt, hogy Isten képes a szenvedést megváltássá formálni.
Testvéreim a vak ember története jelkép. A vakság a Szentírásban sokszor lelki állapotot jelent. Az ember nem látja Istent, nem látja az igazságot, nem látja önmagát és ezért szüksége van világosságra. De Jézus nem csak beszél, hanem cselekszik: a földre köp, sarát készít és a vak ember szemére keni. Ez nagyon furcsa és feltehetjük a kérdést: Miért így gyógyít Jézus? Ennek több oka is lehet. A sár emlékeztet a teremtésre, Isten porból formálta az embert, most Jézus mintha újrateremtené a szemet. A vak embernek mennie kell, el kell mennie a Siloám tavához. Ez hitet igényel, hiszen nem lát és mégis elindul. Ez az ember még nem ismeri Jézust, nem tudja ki ő, de engedelmeskedik. Ez a hit első lépése: engedelmeskedni akkor is, amikor még nem látunk mindent tisztán, amikor még mindent nem értünk Isten részéről. A Siloám név jelentése: „küldött”. Jézus az, akit az Atya küldött, és a vak ember a „küldött” tavában nyeri vissza a látását. A vak ember megmosakszik és látni kezd egy pillanat alatt. Az az ember, aki egész életében sötétségben volt most látja a fényt, látja a színeket, látja az embereket, látja az emberi arcokat és látja az isten által teremtett világot. Képzeljük el ezt a pillanatot.
És a történet testvéreim most egy furcsa fordulatot vesz. Nem mindenki örül ennek a csodának. Az emberek elkezdnek egymással vitatkozni: „Nem ez az, aki koldult?” „De igen.” „Nem, csak hasonlít rá.” Ez az ember teljesen megváltozott. És az ember csak ennyit mond: „Én vagyok az.” Ez egy tény: látjátok vak voltam és most látok. Ez tulajdonképpen az egész kereszténység lényege: találkozás Jézussal.
Testvéreim! Mindannyian vakon születünk: nem fizikailag, hanem lelkileg, hiszen akkor még nem látjuk Isten valóságát, a bűn súlyát, a kegyelem nagyságát, de amikor találkozunk Jézussal, valami történik: megnyílik a szemünk. A történet végén minden embernek választ kell adnia: Vajon látok vagy vak vagyok? És vajon felismerem-e Jézust? A történetben a következő mondat mindent megváltoztat: szombat volt azon a napon, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a szemét. Itt kezdődik a konfliktus. A vallási vezetők számára a kérdés nem az, hogy hogyan történt a csoda, hogy ki gyógyult meg, hogy milyen hatalmas dolog történt, hanem az, hogy megszegte-e a szombatot? A farizeusok számára a törvény a legfontosabb és a szombat különösen szent volt. Isten a szombatot ajándéknak adta, de az emberek terhet csináltak belőle. A farizeusok között vita támad. Egyesek azt mondják: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások viszont kérdezik: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” Ez egy fontos pillanat: a csoda repedést okoz a vallási rendszerben. Az igazság mindig feszültséget okoz. Megkérdezik a meggyógyult embert: „Te mit mondasz róla?” Ő így válaszol: „Próféta.” Az ember hite elkezd növekedni: először csak engedelmeskedett, most már véleményt is mond. Még nem tud mindent, de már lát valamit.
Testvéreim! A farizeusok nem akarják elfogadni a csodát, ezért új stratégiát választanak. Azt mondják, hogy talán nem is volt vak. Ez a tagadás. Amikor az igazság túl kellemetlen, az ember inkább tagadja a tényeket. Előhívják a meggyógyított ember szüleit. A vallási hatalom nyomást gyakorol és a szülők félnek. Miért félnek? Mert aki Jézust Messiásnak vallja, azt kizárják a zsinagógából. És a zsinagógából való kizárás súlyos dolog volt. Ez jelentette a vallási közösség elvesztését, a társadalmi kirekesztést és sokszor a gazdasági nehézségeket is. Ezért a szülők óvatosak ezért mondják ezt: Ő a mi fiunk, és vakon született, de hogyan lát most, nem tudjuk. Kérdezzétek meg őt. Ez az evangéliumi rész nagyon emberi. A szülők nem hazudnak, de nem is mernek teljesen kiállni az igazság mellett. Ma is így van: a félelem sokszor elhallgattatja az igazságot. Ezek után a farizeusok újra hívják a meggyógyult embert. Azt mondják neki: „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!” Ez valójában egy nyomás gyakorlás, megfélemlítés a meggyógyított emberre. Azt várják, szinte kötelezik, hogy vonja vissza a tanúságtételét. Az ember így válaszol: „Hogy bűnös-e, vagy sem, azt nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok!” Ez az egyik legerősebb tanúságtétel az evangéliumokban, mert ez egy személyes tapasztalat. Nem más mondta, nem mástól hallotta, hanem saját bőrén tapasztalta meg. A vallási vezetők újra kérdezik: „Mit tett veled?” Az ember válasza már ironikus: „Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?” Ez egy nagyon bátor válasz. És ezen a bátor válaszon a farizeusok megsértődnek. Azt mondják: „Te magad vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk!” Itt látszik a tragédia: ők azt hiszik, hogy Istent szolgálják, de közben elutasítják azt, akit Isten küldött.
Az ember meglepően bölcsen válaszol. Azt mondja: „Éppen az a különös, hogy ti nem tudjátok, honnan van ő, és ő mégis megnyitotta a szemeimet. Jól tudjuk, hogy a bűnösöket nem hallgatja meg az Isten, de aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja.” Ez egyszerű és nagyon logikus érvelés. És a farizeusok nem tudnak mit válaszolni. Amikor nincs érvük, elkezdenek személyeskedni. Azt mondják: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” Na ez testvéreim igazán megmutatja, hogy milyen a gőg. Aztán az embert kivetik a zsinagógából. Tehát ez az ember elveszíti vallásos közösségét, de hamarosan találkozik Jézussal. Az evangélium így folytatja: „Meghallotta Jézus, hogy kivetették, találkozott vele…” Ez szerintem egy nagyon fontos mondat. A történetben nem az ember keresi Jézust, hanem Jézus keresi az embert. Az ember azt gondolja, hogy ő keresi Istent, de az evangélium szerint inkább az történik, hogy Isten keresi az embert. Ez már a Szentírás első könyvben is így van: amikor Ádám elbújik, mert vétkezett, Isten kérdezi: „Hol vagy?” Isten mindig kezdeményez. Amikor Jézus találkozik a meggyógyított emberrel ezt kérdezi: „Hiszel-e az Emberfiában?” Nem azt kérdezi, hogy elégedett vagy-e a gyógyulással? Nem azt kérdezi, hogy jobb lett-e az életed? hanem ezt kérdezi: hiszel-e? A meggyógyult ember válasza nagyon őszinte: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ez a hit kezdete, keresés, keresni, hogy kiben higgyek. Jézus válasza: „Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” Ez egy rendkívül erős kijelentés. Jézus felfedi magát. Az ember így válaszol: „Hiszek, Uram.” És leborul előtte, az ember felismeri, hogy ki áll előtte.
Érdemes megnézni a hit fejlődését ebben a történetben. A meggyógyult ember Jézust így nevezi: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak”, „Próféta”, „Istentől való” és végül „Uram”. Na ez egy lelki utazás. Sokan úgy gondolják, hogy a hit egyetlen pillanat, de gyakran inkább folyamat. Figyeljük meg a történet különös iróniáját. Az ember vakon született, társadalmilag kirekesztett, vallásilag jelentéktelen és mégis ő jut el a hit teljességére. A vallási vezetők pedig tanultak, tekintélyesek, vallásosak és mégis vakok maradnak.
Testvéreim! A vak ember története az alázat története. Ő tudja, hogy nem lát és ezért képes elfogadni a segítséget. A vak ember története nem csupán egy csoda elbeszélése, hanem ez egy tükör. Ebben a történetben több szereplő van: a tanítványok, a szomszédok, a szülők, a farizeusok és a meggyógyított ember. Mindegyikük másképp reagál és ez azért fontos, mert mindegyik reakció egy lelki állapotot mutat. A történet elején a tanítványok kérdeznek: „Ki vétkezett?” A tanítványok nem rosszindulatúak, de gondolkodásuk egyszerű. Az emberek, ha valami rossz történik rögtön keresik a bűnbakot. A szomszédok reakciója érdekes. Ők vitatkoznak, nem az érdekli őket, hogy csoda történt, ők csak beszélgetnek. Sok ember így reagál az evangéliumra: nem ellenséges vele szembe csak közömbös.
A szülők története különösen emberi. Ők tudják az igazságot, tudják, hogy fiuk vak volt és most lát. Mégis óvatosak. Miért? Mert félnek. A félelem sokszor erősebb, mint az igazság. Az emberek félnek, hogy vajon mit mondanak mások, vajon mit gondol a család, vajon mit gondol a társadalom. Ez a félelem ma is jelen van. A farizeusok története a legtragikusabb, hiszen ők vallásos emberek, ők ismerik a törvényt, ők tanítják a népet és mégis ők a legvakabbak. A vallás segíthet az embernek közelebb kerülni Istenhez, de ha az ember büszke lesz a vallásosságára, akkor a vallás akadállyá válik. A farizeusok nem tudják elfogadni Jézust. Miért? Mert felborítja a rendszerüket. A farizeusok számára a legfontosabb a rendszer stabilitása, hiszen ők tudják hogyan működik a vallási élet, hogyan kell értelmezni a törvényt, ki az igaz és ki a bűnös. És amikor Jézus jön, ez a rendszer meginog. Az igazság néha veszélyes, mert megkérdőjelezi a megszokásokat. Ezért a farizeusok inkább elutasítják a csodát.A történet egyetlen igazi hőse a meggyógyított ember. Ő nem tanult, nem vallási vezető, ő csak egy koldus, de van valamije, ami a farizeusoknak nincs, van nyitott szíve. A meggyógyított ember nem próbál okosnak tűnni, ő egyszerűen elmondja az igazságot: „Vak voltam, most látok.” Ez az őszinteség megnyitja az utat a hit felé.
Testvéreim! Ez a történet ma is aktuális, a lelki vakság ma is létezik. Ma az emberek sokszor azt mondják: nincs szükség Istenre, az ember mindent meg tud oldani, a hit csak hagyomány. Ez is egyfajta vakság, de a történet reménységet is ad, mert Jézus ma is megnyitja az emberek szemét. A történet minden embert meghív. Nem számít, hogy milyen múltunk van, mennyit tudunk, milyen helyzetben vagyunk. A kérdés ugyanaz: megnyitjuk-e a szívünket Isten előtt, hogy lelkileg ne legyünk vakok? Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
