Az ember életében vannak pillanatok, amikor nem egyszerűen gondolkodik az időről, hanem hirtelen megérti azt. Nem elméletként, hanem zsigeri bizonyosságként – az élet nem hosszú történet, hanem egyetlen villanás töredéke. Egy rezdülés a semmi és a semmi között, amelyben van valami dermesztő: mintha egyszerre minden elveszítené a biztos alapját.
Mit kezd(het) ezzel az ember?
Mert ha az élet valóban csak egy pillanat töredéke, akkor minden, amit felépítünk, minden terv, minden remény ideiglenessé válik. Nincs idő „majd később” megérteni, szeretni, élni. Mégis, furcsa módon, éppen ez a felismerés az, ami nem kiüresíti, hanem besűríti a létezést. A mulandóság nem elvesz az élet értelméből, hanem rámutat arra, hogy az érték nem az idő hosszában rejlik.
Az ember ilyenkor kapaszkodókat keres. Nem nagy, végleges válaszokat, hanem valamit, ami megtart ebben a szédítő rövidségben.
Talán az első ilyen kapaszkodó a másik ember. Kapcsolódni valakihez, jelen lenni egy másik tudat számára – ez az egyik legkézzelfoghatóbb módja annak, hogy túllépjünk saját mulandóságunk zártságán. Egy beszélgetés, amelyben valóban figyelünk; egy érintés, amely nem rutinszerű, hanem tudatos. Ezek nem állítják meg az időt, de mélységet adnak neki.
A második kapaszkodó a jelentés teremtése. Ha az élet nem kap előre adott értelmet, akkor az ember kénytelen maga adni neki. Nem azért, mert ez végleges vagy megkérdőjelezhetetlen, hanem mert enélkül minden szétesik. Az alkotás, a munka, a gondolkodás, a segítés – mind olyan kísérletek, amelyekkel az ember azt mondja: ez fontos. Nem az örökkévalóság számára, hanem a saját, véges idején belül.
A legnehezebb kapaszkodó a jelenlét. Az a képesség, hogy ne mindig a következő pillanatban éljünk, ne egy jövőbeli „majd” felé halasszuk az életet, hanem felismerjük: nincs más, csak ez a most. Ez a pillanat nem ismétlődik meg, nem javítható ki később.
Mindez azonban nem oldja fel teljesen a szorongást. Az élet rövidségének tudata nem probléma, amit egyszer és mindenkorra meg lehet oldani, inkább egyfajta háttérfeszültség, amely időről időre felerősödik. Egy emlékeztető arra, hogy nincs végtelen halogatás, nincs korlátlan újrakezdés.
Mert ha az élet valóban csak egy villanás, akkor az a fő kérdés, hogy mit kezdünk azzal a kevéssel, ami mégis a miénk?!
Ferencz Emese
