„Ki vagy te?” Egy lemérhetetlen csepp. És az Istennek mégis gondja van reá, erre a semmire, erre a parányra, erre a cseppre! Nemcsak gondja van reánk, hanem szeret bennünket! Jézus Krisztuson keresztül szólított meg engem is személy szerint az Isten, kézen fogott, belenézett a szemembe és azt mondta, hogy szeret! Megbocsát mindent, amit valaha ellene vétettem! Hát nem csoda ez? Te is egyedül az Isten kegyelme által vagy, aki vagy! Ha a kegyelem szemszögéből nézed a másik embert, az is más lesz: új, érdekes. Észreveszed, hogy nincs értéktelen ember, semmi-ember, az ellenséged sem az, csak olyan ember van, akire Istennek éppen úgy gondja van, mint reád, akit Isten éppen úgy megváltó szeretettel szeret, mint téged. Igen, aki a kegyelem szemszögéből éli az életet, annak a számára talán majd maga a halál is érdekes lesz, a legfelségesebb, a legnagyszerűbb csoda!
Az idősödő professzor a leginkább megbecsült, köztiszteletnek örvendő tanára volt az egyetemnek. A diákok rajongtak érte, szorgalma és lelkesedése nem hagyott alább az évtizedek múlásával. Könyvei, cikkei révén messze földön ismerős volt a neve, még külföldön is elismerték a munkásságát. Mindenki örült hát, amikor az előző rektor nyugdíjba vonulásával ő nyerte el az egyetem rektori címét. Neki is élete álma teljesült ezzel a kinevezéssel, boldog izgalommal látott munkához. Mekkora volt azonban az általános csodálkozás, amikor néhány hónap múlva hirtelen önként lemondott a rektori tisztségről és bejelentette, hogy teljesen visszavonul. „Miért?” – kérdezgették untalan a professzorok, a diákok, mindenki, aki csak ismerte az öreget. Ő pedig halkan így válaszolt: „A feleségem miatt. Tudják, alzheimer kóros szegény, és most már olyan gyönge állapotban van, hogy állandó odafigyelésre, gondozásra szorul. Már meg sem ismer senkit, kommunikálni sem lehet vele.” Néhányan értetlenkedtek: „Ha már meg sem ismeri önt és nem is tud vele beszélgetni, akkor igazán mindegy, hogy ki gondozza! Miért nem fogad mellé betegápolót, maga pedig folytathatná áldásos tevékenységét az egyetem rektori székében, hiszen ez volt a szíve leghőbb vágya! Miért adja fel, hiszen a felesége már azt sem tudja, hogy kicsoda ön?!” „Való igaz, hogy ő nem tudja, hogy én ki vagyok. Én azonban nagyon is jól tudom, hogy ő kicsoda!” – felelte könnyes szemmel a professzor. „Ezért haláláig én akarom a gondját viselni.” Merjük hát bátran megvallani és hirdetni a feltámadásba és az örök életbe vetett hitet, hiszen éppen ennek a hitnek, reménynek a hiánya okozza az ember legtöbb bánatát, keserűségét!
Karácson Tibor
