1. Előgyakorlat: Szent Ignác el akarja magától hárítani az általános rendfőnöki tisztséget.
2. Előgyakorlat: Kérem a kegyelmet, hogy az alázatosság értékét, magasztos voltát és előnyeit megismerjem és buzgón ennek az erénynek gyakorlására adjam magam.
I. PONT: AZ ALÁZATOSSÁG LÉNYEGE
Az alázatosság lényege abban áll, hogy magunkat olyanoknak ismerjük. amilyenek vagyunk, és e szerint cselekedjünk. Az alázatosság tehát tiszta igazság. Az igazság pedig az, hogy magunktól semmik se vagyunk; mindent, amink csak van, Istentől kaptunk. A helyes önértékelés tehát összeegyeztethető a helyesen felfogott és gyakorolt önmegvetéssel. Szent Ignác alázatosságát ismét legjobban a lelkigyakorlatok könyvéből olvashatjuk ki. Ez a könyv egészen lelkéből fakadt, mondhatni lelkének vérét adja benne. Ennek a könyvnek első lapja pedig az alázatosság legszilárdabb alapja: teremtett voltunk. Következnek a bűnről szóló elmélkedések, melyek megmutatják, hogy a bűn következtében még a semminél is kisebbek vagyunk: ki az Isten, és ki vagyok én? Hogyan lehetséges, hogy a föld engem, bűnöst még elvisel és táplál? Én, ki a poklot megérdemeltem, hogyan emelkedhetem fel mások fölé? Majd a megtestesülés titkában az isteni Ige megrendítő önmegalázódását festi lelkünk elé, akit követnünk kell. Mindez Szent Ignác lelkében élet és életében valóság volt. Szent Ignác lelkigyakorlatai szerint az alázatosságnak három főstációja van:
1. Stáció: a semmi. Csak annyiban vagyunk valami, amennyiben Istenhez kapcsolódunk; amennyiben magunk felé fordulunk, a semmihez közeledünk.
2. Stáció: a bűn. Lelki szörnyszülötté leszünk a bűn által, nyílt sebbé, melyből a vétek minden undoksága, genye folyik.
3. Stáció: az értünk megtestesült és kereszthalált szenvedő Isten. Por és hamu, bűn és pokol, jászol és kereszt - ezek az alázatosság stációi. Álljunk meg e stációknál, mintha keresztutat végeznénk, és kérdezzük, mit mondanak nekünk? Istenem, mily nagy vagy Te, s mily kicsiny vagyok én! Istenem, mennyit vétkeztem ellened, nem vagyok méltó többé, hogy fiad legyek/ Hogy helyezhetném magamat mások elé, hogy bízhatnám el magamat, hogy lehetnék még kevély és hiú? Istenem, Téged a jászolban, a kereszten látni és mégis a földi dicsőség után sóvárogni, az emberek tiszteletét keresni - ez lehetetlen, ezt nem bírom/ Elhagytam a világot és most a szerzetben mégis hiúságokhoz ragaszkodjam, az emberek tiszteletét szomjazzam, keressem? Te, a szent, az emberek utolsójává lettél értem, és én, bűnös, mások fölé helyezem magam?
II. PONT: AZ ALÁZATOSSÁG NÖVÉNYEI
Szent Ignác a legmagasabb imabeli elragadtatás közt felsóhajt: "Istenem, hogy bírsz ily bűnöst, mint én, elviselni?" Minél nagyobb, magasztosabb kegyelmekben részesült, annál alázatosabb lett. És viszont, minél mélyebben megalázta magát, annál nagyobb és rendkívülibb kegyelmekben részesítette öt az Isten. Az alázatosság az egyedül szilárd alap, melyre lelki tökéletességünk épületét felépíthetjük.
Mert: 1. Az alázatos ember mindig törekszik és sohasem tetszeleg önmagában. Mindig azt mondja: "Haszontalan szolgák vagyunk, ami kötelességünk volt, azt cselekedtük," (Lk. 17, 10.) Tudja, hogy soha Istenért eleget nem tehetünk; mert Isten oly nagy, hogy öt soha eléggé nem dicsérhetjük, eléggé nem magasztalhatjuk; és viszont még a képességet is, mellyel öt dicsérjük és magasztaljuk, Tőle kaptuk.
2. Az alázatos ember soha el nem bízza magát, mintha saját erejéből tenné azt, amit tesz. Ezzel új kegyelmek forrását nyitja meg maga számára. Isten nem áll neki ellen, mint a kevélynek, sőt ellenkezőleg kegyelmeivel, adományaival elhalmozza. Aki pedig nem alázatos, hanem kevély, annak Isten, nemcsak hogy ellenáll, hanem azt meg is szokta alázni és lealázó hibákba. bűnökbe engedi esni.
3. Az alázatos ember soha más fölé nem helyezi magát, mást meg nem vet, ellenkezőleg mások szolgájának tekinti magát. Irgalmas szívű és megértő, Azért áll róla: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak," (Mt. 5, 7.) A kevély ember ellenkezőleg úgy cselekszik, mint a szívtelen szolga, aki a legnagyobb kegy után szolgatársát fojtogatja és követeli tőle adósságát. Azért része is lesz büntetésében.
4. Az alázatos ember imádkozik s így a kegyelem kútforrásai megnyílnak számára.
5. Az alázatosság biztos út. Istennel 35 szemben ugyanis sohasem lehetünk eléggé alázatosak; embertársainkkal szemben pedig nem csalódunk, ha valamennyi mögé helyezzük magunkat. Legföljebb ezt a szót halljuk majd egykor Isten szájából: Amice, ascende superius. De igenis nagyon csalódhatunk, hacsak egynek is elébe helyezzük magunkat. "Nem árt, ha mindenki után helyezed is magad; igen ártalmas pedig, ha magadat csak egynek is elébe teszed". Ne gondold, hogy valamennyire előrehaladtál, ha magadat mindenkinél alábbvalónak nem tartod." Biztosak lehetünk. hogy ha mások ugyanazokat a kegyelmeket kapták volna, mint mi, Istennek sokkal hívebben és tökéletesebben szolgáltak volna.
6. Csak az alázatos szív tud igazán szeretni. A tiszta Isten és emberszeretet az alázatos lélek forrásából fakad. De viszont Isten és ember is csak az alázatos lelket szereti.
7. Az alázatosság a béke forrása; mert minden háborúság és nyugtalanság okozója a kevélység és önszeretet.
8. A teremtmény és a bűnös egyedüli igazi nagysága az alázatosság. Mert az alázatosság önmagában naggyá teszi; de Isten is felmagasztalja, aki magát megalázza: "Hatalmasokat levetett a trónról és kicsinyeket felemelt." (Lk. 1, 52.) Mily nagy ez a szó a bűnbánó Dávid király ajkáról: "Vétkeztem'" (II Kir. 12, 13.) Azért minden lelki törekvés, élmény vagy hajlam, mely nem tesz alázatossá, hanem. kevélységre visz, gyanús és veszélyes, ha egyébként még oly jónak és szentnek látszik is.
III. PONT: AZ ALÁZATOSSÁG TÖKÉLETESSÉGE
Szent Ignác a lelkigyakorlatok könyvében az alázatosságnak három fokát különbözteti meg. Az első, amikor az ember Isten előtt annyira megalázza magát, annyira tiszteli felségét, hogy kész inkább odaadni még életét is, mintsem Istent súlyos bűnnel megbántani. Az alázatosság második foka, amikor az ember inkább mindent feláldoz és odaad, mintsem hogy Istent tudattal és szándékkal akár bocsánatos bűnnel is megbántaná. Egyszersmind olyannyira meghalt minden önszeretetnek, hogy egy teremtett dologhoz sem vonzódik, hacsak Isten szeretete nem ösztönzi, hanem dicsőség és megaláztatás, öröm és szenvedés, gazdagság és szegénységgel szemben szent közömbösségben tartja magát. Az alázatosság harmadik foka abban áll, hogy ott is, ahol Isten dicsősége egyenlő, mégis Krisztus iránti szeretetből, s hogy hozzá hasonlóbbak legyünk, inkább választjuk a szegénységet, mint a gazdagságot, inkább a megvettetést, mint az emberek dicséretét, inkább a keresztet, mint akár a megengedett örömöket is. Ez az alázatosság hősies foka. Ezt gyakorolta Szent Ignác, amikor a rágalmak és üldözések közt nem védekezett és engedte, hogy még a gyermekek is csúfot űzzenek belőle, és mint bolondot kergessék. De szabályaiban nagyon helyesen hozzáfűzi, hogy mindez csak akkor bír értékkel Isten előtt, ha nem saját hibánk okozza a megaláztatást. El kell határoznunk magunkat Isten kegyelmével az alázatosság harmadik fokára és ezt az elhatározást magunkon mindennap végre kell hajtanunk. Soha erre a magaslatra fel nem jut az, aki lelkesen és kitartással neki nem buzdul, hogy a hegyet megmássza. A feladat egy életet követel, de a megkezdéssel várni nem szabad.
Imádság: A boldogságos Szűzhöz fordulok, esdje ki számomra a kegyelmet, hogy Fiát a szegénység és megaláztatás zászlaja alatt követhessen. - Ugyanezt kérem Jézustól, ugyanezt a mennyei Atyától, amint erre Szent Ignác a lelkigyakorlatban a Két zászlóról és Három emberosztályról szóló elmélkedésben felszólít.
