Az élet véges, és ezt nagyon nehéz elfogadnunk. Igyekszünk a mában élni, azzal foglalkozni, ami aktuális, ugyanakkor tabusítani azt, ami nem. Ilyenek vagyunk mi emberek. Félünk szembenézni a szembenézhetetlennel, vagyis az elmúlás gondolatával. Talán ilyenkor halottak napja táján többet foglalkozunk azzal, amit az év többi napján elbagatellizálunk. Polcz Alaine Gyászban lenni című könyvében a következőket írta: „Igyekszünk nem gondolni a halálra. A felmérések szerint 20-40 éves korig ritkán, az emberek 10-15 %-a gondol a halálra, többnyire betegségek, balesetek, mások halála esetén. A 40-60 évesek 40 %-a foglalkozik vele gyakrabban, 60 év fölött 50 %-ban mérlegelik az esélyeiket és az életutat. Hetvenen túl, a nyolcvanadik év körül 90 %-ban állandóan jelen lévő probléma a halál közeledése. Aki ekkor sem gondol rá, az túlságosan fél, vagy nem mondja ki a valóságot.” Ahogy haldokló hozzátartozónk megosztja velünk, hogy úgy érzi hamarosan a fénybe megy, megijedünk, ott hagyjuk vagy egyszerűen csak ennyit mondunk: Ugyan, hol van az még? Ne is beszéljünk róla! Neked élned kell! Ezzel pedig nem segítünk. Az élet végéhez közeledő embert az nyugtatná meg, ha megoszthatná az elmúlással kapcsolatos gondolatait, félelmeit, vagy épp a temetéshez fűződő elképzeléseit. Oldja a szorongást, biztonságérzetet ad a tudat, hogy akkor is, ha már nem leszünk, az történik a testünkkel és a tulajdonainkkal, amit mi szeretnénk – vallja Látó Judit gyászkísérő.
Meghatározó emlék számomra, amikor gyermekként nagymamám ravatala mellett álltam. Abban az időben falun szokás volt, hogy a halottat az otthonában búcsúztatták el. Több napon át imádkoztunk mellette, fogadtuk a rokonokat, barátokat, szomszédokat részvétnyilvánításra. Nem volt tabu a halál, beszéltünk róla, emlékeket elevenítettünk fel az eltávozóval kapcsolatosan, valahogy mintha a temetés ugyanolyan ünnepé vált volna, mint a születésnap. Gondoljunk bele. Amikor megszületünk, sírva jövünk a világra. Nyilván, ez egy örömünnep, hisz előttünk áll egy egész élet annak a sok célnak és álomnak a megvalósítására, amiket a későbbiekben kitűzünk magunk elé. Majd eljön a nap, amikor el kell mennünk, magunk mögött kell hagynunk a földi létet. Ez is lehet(ne) örömünnep, hisz az életet nem céltalanul éltük le. Ott voltunk mások mellett, segítő kezet nyújtottunk, vigasztaltunk, tanultunk, dolgoztunk, öleltünk, imádkoztunk. Mi ez, ha nem ok arra, hogy az életünk utolsó pillanataiban is hálát adjunk a leélt évekért. A halálhoz, a temetéshez, az elmúláshoz könnyeket, vigasztalanságot, magányt társítunk. Ne beszéljünk róla, hagyjatok békén, úgysem tudod mit érzek, nincs értelme az életemnek nélküle. Talán mindannyian hallottuk vagy épp mi magunk jelentettük ki ezeket a mondatokat. Ilyenkor beszűkül az ember. Mást nem tud nyújtani, ennyi telik ott és akkor tőle. De ha kimondhatja és halló fülekre, szívekre is talál, elindul az elfogadás, a megbékélés útján.
Különösen hallottak napján jellemző, hogy az elmúlásról őszintén, tabuk nélkül beszélünk. Hiányzik az, akit elveszítettünk, de valahogy fel tudjuk idézni magunkban mindazokat a szép emlékeket, melyek hozzá fűződnek. Merünk beszélni az elmúlásról, az odaátról, az érzéseinkről. Évekkel ezelőtt, amikor kimentem a házsongárdi temetőbe világítani, egy középkorú hölgyre figyeltem fel. A férje sírja mellett ülve, beszélgetett vele. Nem sírt, nem kiabált, nem volt szomorú. Az örömeit osztotta meg, az együtt töltött szép éveket elevenítette fel. Vagyis: ünneppé varázsolta a halottak napját. Megérintett. Jó lenne, ha mindannyian így tekintenénk erre a sokak számára nagyon nehéz napra, és nem magunkba roskadva, zokogva hibáztatnánk az Istent, hogy elvette tőlünk azokat, akiket a legjobban szerettünk. Az ünnep attól válik ünneppé, hogy azzá tesszük. Én abban hiszek, hogy akik már nincsenek mellettünk, nem akarnak bennünket szomorúnak, magányosnak látni. Az elmúlás az életünk alappillére, nincs hétköznap nélküle. Fogadjuk el! Ha hiszünk a feltámadásban és abban, hogy egyszer találkozni fogunk, a halál más perspektívába helyeződhet át. Polcz Alaine pszichológusi-tanatológusi munkásságának fontos üzenete, hogy ne féljünk a halállal szembenézni, merjünk nyíltan beszélni róla, hogy csökkentsük félelmünket, és tegyük értelmessé az életünket, vegyük észre lehetőségeinket, használjuk ki elsősorban az örömre, a szeretetre, és az alkotásra. Ezt kívánom én is mindannyiunknak! Ünnepeljük együtt úgy az életet, mint az elmúlást! Halottainkra pedig szeretettel és hálával emlékezzünk!
Ferencz Emese Fotó: life.hu
Leave a Comment