Krisztusban szeretett testvéreim!
Az üdvösségtörténet mindkét korszakában, az Ó és Újszövetségben egyaránt a fák különös szerepet játszanak. A paradicsomkertben az úgynevezett életfa óvta az ember életét. A jó és rossz tudás fájának tiltott gyümölcse az engedetlenség mérgét rejtette magában. Az Isten elleni lázadás egy fa képéhez kötődik. Nem véletlen tehát, ha a megváltás műve is fán, a keresztfán végződött. Ezt imádkozzuk a szentmise egyik prefációjában: „Te úgy akartad, hogy az emberi nem üdvösségét a keresztfa szerezze meg és ahonnan a halál eredt, onnan támadjon az élet…” Mindebből érhető, hogy Jézus is rokonszenvezett a fákkal és gyakran szerepelnek példabeszédeiben. Minden tavasszal virágruhába öltözködnek a gyümölcsfáink és a gazda szemének nemcsak gyönyörűséget nyújtanak, hanem gyümölcsöt is ígérnek. Ám nemegyszer megtapasztaljuk, hogy a legdúsabban virágzó fa igen hitvány gyümölcsöt terem. Ilyenkor derül ki, hogy jó vagy rossz fával van dolgunk. A virág csak ígéret, a gyümölcs a bizonyíték. A jézusi példabeszéd szerint Isten is eszerint ítél meg minket. A hasonlat értelmében elmondhatjuk, hogy a keresztség szentségében Isten gyümölcsfái lettünk, midön egyházunk közreműködésével beoltott a kegyelem oltóágával. Mikor azonban életünk fája növekedni kezd, hamarosan rádöbbenünk, hogy nem könnyű jó fának lenni. Ez csak akkor sikerül, ha élő kapcsolatba leszünk, belegyökerezzünk abba a Krisztusba, aki kijelentette: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.” Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert a természet, minden értéke ellenére, nem mondható teljesen jónak, benne van a veszélye a romlásnak. Napjainkban sokat beszélünk a föld, a víz, a levegő szennyezettségéről, ami komoly veszélyt jelent az emberiség számára. Ez a mérgezés, ez a szennyeződés nem csupán a természetre korlátozódik, hanem megnyilvánul erkölcsi, szellemi életünkben is. Márcsak ezért sem könnyű jó fának lenni, jó gyümölcsöt teremni. Hogy jó fákká lehessünk, ehhez komoly segítséget nyújthat a környezetünk, mindenekelőtt a családi élet rendezettsége. Nagy áldás, ha szerető szülői kezek gondozzák életfánkat és ebben a társadalmi élet is támogatja őket. Nagy jó, igazi közjó, ha az állam tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot és ezzel megteremti az emberhez méltó élet feltételeit. Természetesen akkor sem meg megijednünk, ha valahol ez nem így történik. Isten határozza meg életünk termőföldjét, Ő tudja igazán, hogy milyen éghajlat szükséges ahhoz, hogy jó termést hozzunk.
Drága jó testvéreim!
Föltehetjük ezek után jogosan a kérdést: mi az a jó gyümölcs, amit Isten elvár tőlünk? Ez a gyümölcs nem más, mint a szeretetből fakadó jó cselekedetek. A keresztény ember személyiségének minden gyökérszállával Krisztusba kapaszkodik, belőle szívja az életerejét. Amit aztán így terem, az Krisztus műve is és éppen ezért örök értékű. Sok jót tehet egy hitetlen, egy hit nélkül élő ember is, de ezek a gyümölcsök nem gyűjthetik magukba az isteni élet édességét. Csak a Krisztussal kialakított életközösség segítségével teremhetünk olyan gyümölcsöket, amelyek odakerülhetnek az örök élet asztalára. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy hitünk megvalósuló gyümölcseinek a szeretet adja meg a cukortartalmát, az édességét.
Történt az egyik nyári estén, hogy egy katolikus lelkipásztor meglátogatta evangélikus lelkész barátját. Vacsora után az evangélikus lelkész gyerekei lefeküdtek és a két lelkipásztor elkezdtek beszélgetni a hit dolgairól. Szóba került a lutheri alapelv is: sola fides justificat, vagyis egyedül csak a hit üdvözít. Az evangélikus lelkész felesége csendben hallgatta a vitát, miközben a gyermekek ruháit vasalta. Majd a vitát lezárva kijelentette: Ha Pál apostol vagy Luther Márton ma élne és itt járna közöttünk, bizonyára mind a ketten ezt prédikálnák: egyedül a szeretet, egyedül a jócselekedet üdvözít. A két lelkipásztor megadta magát az asszony okos feleletén és közösen belátták: hiába dicsekszik az ember hitének virágos fájával, ha hiányoznak róla a jótettek gyümölcsei. Vagyis hiába van hittünk, ha belőle fakadó tettek nincsenek.
Drága jó testvéreim!
Akár kívülről, akár belűről nézzük egyházunkat, el kell ismernünk, hogy gyümölcsöskertjében sok rossz, terméketlen fa élősködik. És itt elsősorban magunkra kell gondolnunk, magunkra és közvetlen környezetünkre. A keresztény ember gyümölcstelen életén joggal botránkoznak ellenségeink. Tévedés azonban emiatt az ültető Istent okolnunk. Isten jó magot, jó fát ültet földjében, a rossz gyümölcs nem írtható az Ő számlájára. A keresztények akkor és azért rosszak, mert elárulják az evangéliumot, nem valósítják meg Jézus szellemét. Ami rossz az egyházban tapasztalható, az mind abból ered, hogy hűtlenek vagyunk a krisztusi alapelvekhez. Ezzel ellentétben vannak olyan ideológiák, amelyek az alapelvekhez való hűségük miatt teremnek rossz gyümölcsöt. A hitlerizmus embertelensége a náci tanok tévedéséből született. Méltán írta Schopenhauer: „Minden tévedés mérget hord magában és ezért nincsenek ártalmatlan tévedések.” Minden gyümölcsöskertben minden esztendőben el kell végezni a fák metszését, ápolását, permetezését. Enélkül nem reménykedhetünk jó termésben. Egyházunk életében is nagy szükség van erre. Jézus keményen elítélte a képmutatókat, akik igazaknak, jóknak képzelték magukat. A gyümölcstelen vallásosságából éppen a lényeg hiányzik.
Drága jó testvéreim!
Valljuk be őszintén: gyakori témája beszélgetéseinknek mások hibáinak megtárgyalása. Főleg akkor tesszük ezt, amikor távol van az érdekelt személy és nem védekezhet. Komoly önfegyelemre lenne szükség, hogy ezt a gyakorlatot, mondjuk ki nyíltan, ezt a bűnt kigyomláljuk lelkünkből. A nyelv megfékezése komoly és nehéz feladat. Vajon mi a magyarázata ennek a helytelen szokásnak? Milyen külső és belső körülmények akadályozzák látásunkat, hogy mások szemében meglássuk a szálkát, de magunkéban a gerendát sem? Első helyen kell említenünk a helytelen önszeretetet. Önmagunk szerelme sokszor olyan dicsfényben öltözteti énünket, hogy még gyarlóságainkat is fénykörébe vonja. Ez akadályoz meg abban, hogy szétválasszuk magunkban a jóság aranyát a gyarlóságok salakjától. Mások megszólásában és megítélésében komoly szerepe van annak a hiúságnak, amely mások fölé helyezi saját személyünket. Az emberek irányában kétféle magatartás figyelhető meg. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a lelkesedés mozdulatával forduljunk valódi vagy vélt nagyságuk felé. Ebből születik a hősök, a sztárok kultusza. Ugyanakkor tetten érhető az irigység ama törekvése, hogy lerángassuk a tisztelet talapzatáról azokat is, akik megérdemelten kerültek oda. Raffaelloról, a nagy festőről olvasom, hogy önmagát többre tartotta Michelangelonál. Egyszer, amikor a művész abbahagyta a sixtusi kápolna festését, Rafaelló fölmászott az állványokra, hogy megnézze a híres mester munkáját. Miután megtekintette, az állványok tövében zokogni kezdett. Vajon miért? Ezt válaszolta: „Mert Michelangelo tehetségesebb nálam.” A Szentírás abban határozza meg az ember nagyságát, hogy nem sokkal kisebb az angyaloknál. Kérdezhetné valaki: Vajon miben nyilatkozik meg az ember nagysága? Nyilvánvalóan nem a rakéták, a nukleáris fegyverek gyártásában és a világűr állítólagos meghódításában. Nem ezekben vagy ehhez hasonló tudományos és technikai sikerekben rejlik emberségünk igazi értéke. Hanem miben? Abban az elszánt törekvésben, hogy leküzdje hibáit, tévedéseit, megzabolázza ösztöneit és a szeretet irányába tájolja be életét. Valaki ezt igen szabatosan igy fogalmazta meg: „Születésünk előtt még amikor anyánk méhében voltunk, különböző fokozatokon mentünk át. Egyszer eléggé hasonlítottunk a növényekhez, máskor meg olyanok voltunk, mint a halak. Csak a későbbi szakaszban lettünk emberi kisgyermekké. Ha azokban a korai szakaszokban tudatosak lettünk volna, úgy vélem, igen elégedettek lettünk volna, ha növények vagy halak maradunk – nem akartunk volna kisgyermekek lenni. Ám Isten egész idő alatt tudta, mi a terve velünk és határozott volt annak végrehajtásában. Valami hasonló történik most is magasabb szintén. Mi megelégednénk azzal, hogy „hétköznapi emberek” maradjunk, de Ő elhatározta, hogy egészen más tervet hajt végre velünk. Ha visszariadunk ettől a tervtől, az nem alázatosság, hanem lustaság és gyávaság. Ha alávetjük magunkat ennek a tervnek, az nem nagyzolás, hanem engedelmesség.”
Drága jó testvéreim!
Az evangélium egyértelmű tanítása szerint Jézus azért akarja elvetni bennünk tanításának magvait, hogy fává növekedjék és az életszentség lombozatában bontakozzék ki emberi életünk. Ennek fontos feltétele a növekedést gátló gyarlóságaink eltávolítása. Kempis Tamás megjegyzése szerint, ha minden évben csak egyetlen bűnünktől szabadulnánk meg, hamarosan szentek lennénk. Ennek a megszentelődésnek fontos feltétele az őszinte szembenézés önmagunkkal, mind a szálkák, mind a gerendák meglátása és eltávolítása. A németországi Münchenben, a város szívében piros rózsákat virágzó, parknak kiképzett dombokban gyönyörködhet a látogató. Eredetükről el kell mondanunk, hogy a háború alatt a bombázások következtében rengetek rom keletkezett. Mivel nem tudták elszállítani, termőfölddel borították be és rózsákat ültettek belé. Így keletkezett a város egyik legszebb parkja. Ehhez hasonló feladat vár mindazokra, akik rálépnek az öntisztulás, a romeltakarítás útjára. A bűnbánat mozdulatával el kell tüntetnünk bűneink romjait, be kell borítanunk a kegyelem termőföldjével, hogy kivirágozzék rajta a keresztény élet rózsáskertje. A keresztény embert semmi sem jellemzi annyira, minthogy igényes önmagával szemben, sokat kíván és magára veszi a kötelességek, a megszentelődés keresztjét. Milyen komoly áldozatot hoznak a különféle sportágak versenyzői, hogy dobogóra állhassanak és a győzelem aranyérmével dicsekedhessenek. Méltán hasonlítja Pál apostol versenyfutáshoz a keresztény ember életútját. Ha ezt megértettük, valami felemelő érzés tölti el szívünket. Úgy érezzük, hogy börtönből szabadultunk, fénylő csillagok alatt járunk. Olyan útra léptünk, ahol nemcsak minden rossz, de minden jó is lehetséges. Megbánt bűneink szálkái és gerendái anyagából építhetjük fel azt az oltárt, amelyen megtisztult, újjáteremtett szívünket Istennek és embertársainknak ajándékozhatjuk.
Drága jó testvéreim!
Egy nemesember azzal a kéréssel ment Fáber Szent Péterhez, hogy lelkigyakorlatot szeretne végezni a Szent vezetésével. Fáber Szent Péter pedig egy papírlapra néhány ellentétpárt írt fel: „Krisztus nélkülözött, és én bőségben élek. Jézus éhezett, én jóllakott vagyok. Jézus szegény volt, és én selyembe, bársonyba öltözködőm. Jézus dolgozott, én dologtalanul élek.” S a nemesember megértette, hogy amíg életét nem szabja Krisztushoz, mindaddig nem méltó hozzá. A tettei egyáltalán nem arról tanúskodnak, hogy ő Krisztus követője volna! Kalkutai Szent Teréz anyát egyszer egy riportér megkérdezte: „Gondolja, hogy a politikát a szeretet irányítja?” „Nem tudom” – hangzott a válasz – „Mert én nem érek rá a politikával foglalkozni.” Ő is és munkatársai is a szeretettel foglalkoznak. Ez a legjobb politika és ez legyen a mi politikánk is! Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
