VezetŐ

Egy kis hegyi faluban élt egy fiatal pásztor. Nemrég vette át a nyájat az apjától és még tanulta a mesterséget. Igyekezett mindent jól végezni, de volt benne egy félelem: mi lesz, ha egyszer elveszít egy juhot?

Egyik este ez meg is történt. A többieket biztonságba terelte az akolba és összeszorult szívvel indult útnak. Gondolatai kavarogtak, már arra is gondolt, hogy következő nap könnyebben megtalálja, de valami nem hagyta nyugodni.

Leült egy kőre és eszébe jutott az apja, aki egyszer azt mondta neki: – Ha nem találod a juhot, ne csak keresd, hanem mutasd meg neki, hol vagy.

A fiú akkor még nem értette és még most sem teljesen, de mégis tett valamit: elővette a kis lámpását és magasra emelte. Nem kiabált, csak állt ott csendben, a sötétben, egyetlen kis fénnyel. Percek teltek el és egyszer csak halk nesz. Egy kis fehér árny bukkant fel a kövek között. A juh volt az. Nem futott, nem rohant – csak lassan közeledett a fény felé.

A juh nem azért talált vissza, mert megtalálta az utat, hanem mert meglátta a fényt. A fiú ekkor értette meg: a pásztor dolga nemcsak az, hogy keressen, hanem az is, hogy láthatóvá váljon annak, aki elveszett.

Néha én is ilyen elveszett juh vagyok. Nem rossz, nem makacs – csak eltévedt. S ilyenkor nem mindig a kiabálás segít, nem a zaj, nem a sietség, hanem egy csendes fény. Egy jelenlét. Valaki, aki ott van és akiről tudom: hozzá vissza lehet találni.

Isten az Ő Fiában láthatóvá vált. Mint jó Pásztor mindig jelen van, kérhetem Szentlelkét, hogy lássam a fényt és visszataláljak Hozzá, így megértve életem értelmét is, ami nem más, mint tudni: én is meghívott és küldött is vagyok.

Kiválasztott vagyok, hogy másokat is ráébresszek kiválasztottságukra. Ahol élek és tevékenykedek, ott van feladatom. A Jó Pásztor mutatja az utat nekem is, s ezt kell eltanulnom Tőle, hogy szentjánosbogárként én is vigyem a fényt a hátamon, így mutatva másoknak is utat.

Kivétel nélkül mindenkinek van valamire hivatása.

Akkor miért vannak emberek, akik ezt nem ismerik fel? Talán azért, mert nem akarnak engedni a jó Pásztor vonzásának…

Lelke mélyén minden ember megérzi – ha csak rövid időre is – az őszinte vágyat, amit Isten ébreszt Önmaga iránt. A kérdés csak az, hogy be merem vállalni a hivatás, s így a küldetés útját vagy elhessegetem magamtól még a gondolatot is, azzal ámítva magam, hogy nem vagyok alkalmas? Magamtól biztosan nem vagyok alkalmas.

Csak pár példát említek, amelyeket megelőz egy lényeges kérdés:

Miért hív el Isten olyan embereket, akik nem feltétlenül érzik magukat alkalmasnak? Azért, hogy ne önmagukra, hanem Őrá támaszkodjanak.

Amikor Isten elhívta Mózest, ő azt kérdezte: „Ki vagyok én, hogy elmenjek?” Amikor Isten elhívta Gedeont, ő így felelt: „én a legkisebb vagyok atyám házában” (Bírák 6:15). Amikor Isten elhívta Salamont, ő azt mondta: „én még egészen fiatal vagyok, nem értek a kormányzáshoz” (1Királyok 3:7). Amikor Isten elhívta Jeremiást, ő így válaszolt: „nem értek a beszédhez” (Jeremiás 1:6). Mégis nagyszerű vezetőkké váltak. Hogyan? Úgy, hogy igent mondtak Isten hívására, tanultak a hibáikból, bölcsebbé lettek és minden nap Istenből merítettek erőt.

Nos, akár nagynak, akár kicsinek tűnik Istentől kapott megbízatásom, Istennel képes vagyok felnőni ahhoz! Ahogy találóan fogalmazta meg valaki: nem születünk vezetőnek, hanem azzá válunk!

A görög államférfinak, Démoszthenésznek gyermekkorában olyan beszédhibája volt, ami miatt szégyellt mások előtt beszélni, de hosszú órákat töltött a tengerparton fáradhatatlanul gyakorolva, hogy leküzdje problémáját – végül ő lett kora egyik leghíresebb szónoka.

A jó Pásztor „nevükön szólítja juhait és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad és a juhok követik, mert ismerik a hangját” (Jn 10, 3b-4).

Nem egy sorszám vagyok Isten számára. Nem „egy a sok közül”. A Jó Pásztor ismer. Ez azt jelenti, hogy tudja, hol fáj. Látja, mivel küszködöm és mégis hív. S ha elhiszem Neki, akkor nem rendszerbe kerülök, hanem kapcsolatba. A hit ugyanis nem rendszer, hanem kapcsolat.

Három szó segíthet Vele való kapcsolatomban:

Kitartás, hogy megtartson.

Állhatatosság, hogy megálljak.

Engedelmesség, hogy higgyek Neki. Ez a belső munka lényege.

Jakob von Rijs, holland építész így fejezi ki a belső munka lényegét: „Amikor úgy érzem, hogy semmi sem sikerül, a kőtörők munkájára gondolok, akik százszor is ráütnek a nagy kődarabra, s azon még csak egy repedés sem látszik. A százegyedik kalapácsütésnél azonban a kő kettéválik és én tudom, hogy nem az utolsó ütéstől, hanem attól a száztól, amit előtte mértek rá.”

Ez a kitartás, az állhatatosság és az Istennek való engedelmesség lényege – egy építész szavaival. De hát mind építészek vagyunk: Isten Országának építői. Ha figyelünk a Jó Pásztorunk sugallataira, útmutatásaira…

Figyelni pedig nem annyira nehéz: előttünk megy!

Forrás, fotó: Vatican News