Egyszer egy idős pap mesélte, hogy egyik téli estén kopogtak a plébánia ajtaján. Egy férfi állt ott, fáradtan, megtörten. Nem kért sokat, csak annyit mondott: – atya, beszélhetnénk kicsit?
Leültek és a férfi beszélt az életéről: kudarcokról, elveszett kapcsolatokról, arról, hogy már nem hisz semmiben igazán.
A pap nem prédikált, nem oktatott, csak figyelt és néha egy-egy evangéliumi mondatot idézett fel nagyon halkan, mintha csak az asztalra tenné.
Eltelt egy óra és a férfi felállt. Nem lett hirtelen „minden rendben”, nem oldódtak meg a problémái, de az ajtóban megállt, visszafordult és ezt mondta: – Nem tudom megmagyarázni, de mintha egy kicsit melegebb lenne bennem.
Aztán elment.
Húsvét harmadik vasárnapjának csodálatos evangéliumi elbeszélése az emmauszi tanítványokról szól. Bennük is az az elképzelés él, hogy Jézus majd felszabadítja őket az idegen uralomtól. A megváltást, a megszabadulást kívülről várják, mert még nincsenek tudatában annak, hogy az belül történik. Ezért Jézus halála megtöri őket és úgy beszélnek róla az úton, mint egy esetről. Egy történetet mesélnek, amelynek egész más kimenetele lett, mint amit ők elképzeltek maguknak. S mivel számukra Jézus csak egy eset, ezért rezignáltak, csalódottak, szomorúan ballagnak, elhagyják azt a helyet, ahol annyi szép dolog történt, s ahol elképzeléseik romba dőltek.
Az idegen uralom maradt, s most melléjük szegődik egy idegen ember, aki nem nyomasztja őket, hanem csak egyszerűen jelen van számukra, figyelmesen hallgatja őket, engedi, hogy kibeszéljék magukat, kimondjanak mindent magukból s így megkönnyebbülnek. Végigkíséri őket az úton, amíg az „esetelemzés” tart, s közben megmagyarázza az Írásokat. A tanítványok szíve kezd felmelegedni, az idegen közelebb kerül hozzájuk, ezért kérik, hogy maradjon velük.
Olyan idegennel találkoznak, akit lelkük mélyén ismernek, de még nem látják őt húsvéti hittel. Nyitva van a fizikai szemük és fülük, de még nem látnak és nem hallanak tisztán.
Sokszor történik ez velem is.
Jézus nem mindig úgy jön, ahogy várom. Néha nem is ismerem fel azonnal. Nem csodával kezd, hanem beszélgetéssel. Nem megoldásokat kínál, hanem jelenlétével ajándékoz meg, s így lehetővé teszi a megoldást s közben – észrevétlenül – meggyújt bennem valamit: egy gondolat születik, felcsillan a remény és egy apró fény s csak azon kapom magam, hogy nem ugyanaz vagyok, mint azelőtt voltam.
Amíg Jézus számomra egy eset, az életem könnyen lehet „baleset”!
Amíg a megváltást, a szabadítást kívülről várom, addig Jézus számomra is egy eset marad, és az Ő isteni léte még nem egzisztenciális része életemnek.
Szükséges tudnom Jézusról, fontos az információszerzés, de ha ezen a szinten maradok és csak csodálója leszek, akkor számomra „még nem támadt fel”.
A megváltás belülről történik.
Az átalakulás, az átváltozás folyamat, amely az élő megtapasztalással kezdődik: amikor megnyílik a szem, a belső szem, és másként látom ugyanazt. Amikor az emmauszi tanítványok szeme megnyílik, az evangélium olyan kifejezést használ, ami a kisbabák szemének megnyílására utal. Ennek fényében érthető, hogy sokkal többről van itt szó, mint a szem kinyitásáról. A szem kinyílása új kezdetet, újjászületést, feltámadást jelent!
A kérdés nem az, hogy lángol-e a világ, hanem az, hogy engedem-e, hogy bennem is lángra kapjon? Amikor ugyanis az Ő szava elér engem – akár egy ige, egy csendes ima, egy találkozás által – akkor mindig ez történik: nem zajosan, nem látványosan, hanem mélyen és igazán. S utólag csak annyit tudok mondani, egy kis csodálkozással: Ugye lángolt a szívem?
Lángol még?
Lángol már?
Lángolt valaha?
Sajgó Balázs Forrás, fotó: Vatican News
