A szerzetes folytatja az imát. Kis idő múlva ismét meglátja a skorpiót, újra a hátára fordulva. Ismét segít rajta és a skorpió újra belemar. Aztán mindez megtörténik harmadszor is.
Egy parasztember, aki mindezt látja, nem bírja szó nélkül:
– Miért segítesz rajta? Háromszor segítettél neki és háromszor mart beléd!
A szerzetes elmosolyodik:
– Neki az a természete, hogy marjon. Nekem az a természetem, hogy megbocsássak.
Jézus egyik példabeszédben egy emberről beszél, akinek ura felfoghatatlanul nagy tartozást enged el. Ez az ember azonban kimegy, találkozik valakivel, aki neki sokkal kevesebbel tartozik és képtelen ugyanarra, amit néhány perccel korábban ő maga megtapasztalt.
Talán pontosan itt van a probléma: ő kérte a bocsánatot, de még nem engedte, hogy a bocsánat őt magát megváltoztassa.
Isten bocsánatát igazán elfogadni nem egyszerűen azt jelenti, hogy megkönnyebbülök attól, hogy Isten eltörölte a múltamat, hanem azt is, hogy lassan én is elkezdek úgy bánni másokkal, ahogyan Ő bánik velem.
Ha egyszer igazán rádöbbenek, hogy miből emelt ki engem Isten, mennyi mindent elengedett nekem, hányszor kezdett velem újra – akkor egyre nehezebb lesz görcsösen szorongatnom mások tartozását.
Persze rögtön tiltakozik bennem valami: de hát a másiknak nincs igaza, hiszen megbántott, megalázott és igazságtalan volt velem.
Meglehet, de a megbocsátás nem azt jelenti, hogy azt mondom a rosszra: jó, ahogy azt sem jelenti, hogy egy kereszténynek nincs joga dühösnek lenni.
A dühöt megengedni, a rosszat nevén nevezni, majd elengedni – ez a sorrend, mert amit nem engedek el, azt tovább cipelem és egy idő után már nem én hordozom a haragomat, hanem a harag hordoz engem.
Ezért talán az „elengedés” még kifejezőbb szó, mint a megbocsátás. Megengedem, hogy fájjon. Kimondom, hogy fájt, de nem akarom életem végéig magammal vinni – ezért elengedem.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden kapcsolatnak ugyanúgy kell folytatódnia. Ha valaki újra és újra visszaél a megbocsátásommal, lehet, hogy éppen a távolságtartás az első helyes lépés. Megbocsáthatok úgy is, hogy közben határt húzok. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy újra odaadom a kezemet a skorpiónak, hogy hadd marjon bele, hanem azt, hogy nem engedem, hogy az ő mérge bennem maradjon.
Talán ezért olyan nehéz a megbocsátás, mert emberileg sokszor szinte lehetetlen. Emberileg számolgatunk: ő kezdte, ő mondta, ő tette, neki kellene előbb bocsánatot kérnie.
Jézus azonban Isten szemszögébe akar állítani bennünket, mert Ő nem így számol, hanem felemeli a bűnöst, miközben eltörli a bűnt. Nemcsak azt nézi, mi voltam, hanem azt is, hogy mivé válhatok.
Képes vagyok én is megtanulni ezt: nem azért bocsátok meg, mert a másik feltétlenül megérdemli, hanem azért, mert én magam is megbocsátásból élek. Hetvenszer hétszer. Újra és újra.
Nagyon nehéz ez, de a gyakorlat teszi a mestert. Ahogy egy pap fogalmazta meg nagyon szépen az imájában: „Bocsáss meg, Uram, hogy annyi embert feloldozok Nevedben, de ezt a szokást Tőled tanultam!”
Talán ez a keresztény élet egyik legszebb mondata lehetne: ezt a szokást Tőled tanultam.
Talán akkor hasonlítok legjobban Istenhez, amikor megbocsátok. Éppen ezért a megbocsátás nem vereség. Nem azt jelenti, hogy a másik győzött, hanem azt, hogy a rossz nem tudott olyanná tenni engem, amilyen ő volt velem.
A skorpió marhat, de nem kell nekem is skorpióvá válnom.
Mark Twainnek tulajdonítják ezt a gyönyörű mondatot: „A megbocsátás az az illat, amelyet az ibolya hagy azon a cipősarkon, amely eltapossa őt.”
Talán ez az igazi természetfeletti élet: megsebezhetnek, eltaposhatnak és fájhat, de hogy mi marad utánam: méreg vagy illat – arról már én döntök.
Amikor az illatot választom, akkor hasonlítok leginkább Istenhez.
Van ennél jobb?
Forrás, fotó: Vatican News
