Isten pedig szeret. Nála a „bér” nem valamiféle fizetség, hanem Ő maga, az Ő közelsége. Az Ő országa a szívemben.
Egy plébános mesélte egyszer, hogy hívei panaszkodtak rá. Azt mondták neki:
– Atya, maga nem „normális” pap! A „normális” papok költőket idéznek, szép történeteket mondanak, ön pedig állandóan az evangéliumról prédikál. Hagyjon már nekünk békét az evangéliummal!
A plébános elgondolkodott, aztán azt mondta: – Rendben. Megígérem nektek, hogy ha elkezditek élni az evangéliumot, akkor én is áttérek a költőkre.
Talán azért ilyen nyugtalanító az evangélium, mert nem engedi, hogy kívülálló maradjak. Mindig rólam beszél, ahogy az évközi időszak huszonötödik vasárnapjának példabeszéde is.
Isten olyan, mint a szőlősgazda, aki újra meg újra kimegy, hogy munkásokat hívjon: reggel, délelőtt, délben és délután, sőt még akkor is, amikor már szinte vége a napnak.
Az első fontos üzenet éppen ezért ez: Isten nem un bele az ember keresésébe. Ő megy ki. Ő keres. Ő szólít meg. Ő közeledik hozzám.
Sokszor azt gondolom, hogy Istent valahol nagyon messze kell megtalálnom, pedig Ő egészen közel van – csak én távolodom el Tőle. S amikor távolodom Tőle, lassan minden megváltozik bennem és már nem látok olyan tisztán. Ennek következményeként növekszik bennem a félelem és kevesebb lesz az öröm. Felerősödik a szorongás és bezárulok önmagamba. S akkor már nemcsak Istentől kerülök távol, hanem önmagamtól és az emberektől is.
Isten pedig közben tovább járja a „piacteret” és újra megszólít.
Nem erőszakosan. Nem úgy, hogy lenyomja magát az ember torkán. Isten nem így szeret. Ő csendesen, szelíden, kitartóan érinti meg az ember szívét.
Ezért vannak, akik már életük hajnalán találkoznak vele. Vannak, akik életük delén vagy éppen délutánján. Aztán vannak olyanok is, akik szinte életük utolsó óráiban. Egy idős férfi mondta egyszer, egyik lelkigyakorlat alkalmával: Istenem, mennyi évet eltékozoltam!
Valóban fájdalmas lehet visszanézni egy életre és azt mondani: bárcsak hamarabb megtaláltam volna Istent. Ez az evangéliumi szövegrész éppen az ilyen embert biztatja, hogy még nem késő. Amíg tart a Nap – az ÉLET – a Gazda hív.
Ezután következik a példabeszéd legprovokatívabb része: amikor este kifizetik a munkásokat, ugyanannyit kap az is, aki egész nap dolgozott, mint az, aki csak az utolsó órában érkezett.
Ez ellen ösztönöm is tiltakozik: ez nem igazságos! S éppen ezért kell itt kimondanom valami nagyon merészet: milyen jó, hogy Isten nem úgy igazságos, ahogy én, mert én méricskélek sokszor: ki mit érdemel? Ki mennyit tett? Ki mikor jött? Ki volt jobb?
Isten pedig szeret. Nála a „bér” nem valamiféle fizetség, hanem Ő maga, az Ő közelsége. Az Ő országa a szívemben.
Ebből pedig nem lehet valakinek többet, másnak kevesebbet adni. Aki Istennel van, mindent megkapott.
S ha én valóban örülök annak, hogy Isten közel van hozzám, akkor örülök majd annak is, ha közel kerül valaki máshoz és nem teszek neki szemrehányást, hogy miért ad neki is ugyanannyit, hanem hálás vagyok, hogy őt is megtalálta.
Az tud ugyanis egyre jobban szeretni, aki tudja, hogy neki is sokat elengedtek.
Talán ezért történik meg velem is olykor az a furcsa dolog, hogy vallásos vagyok, sokat dolgozom, imádkozom, templomba járok – s közben mégis irigy, kemény és ítélkező vagyok. Lehet Isten szőlőjében dolgozni úgy is, hogy közben eltávolodom a Gazdától.
Honnan tudom, hogy valóban közel vagyok hozzá?
Amikor egy ember arcába nézek és felismerem benne a testvéremet. Akkor véget ér lelkemben az éjszaka, mert szétoszlik a sötétség.
Talán ez a mai evangélium próbája is. Nem az a kérdés elsősorban, hogy mióta vagyok Isten szőlőjében, hanem az, hogy mivé lettem ott.
Ha a másik emberben riválist látok, még sötétség van bennem. Ha azt számolgatom, hogy ő mit érdemel és én mit érdemlek, még sötét van. Ha rossz szemmel nézem, hogy Isten hozzá is jó, még sötét van.
Amikor azonban örülni tudok annak, hogy őt is megtalálta az Isten, akkor kezd világosodni.
Isten közel van hozzám, tehozzád és – hála Istennek – ahhoz is közel van, akiről én talán már rég lemondtam.
A Gazda még mindig járja a piacteret. Talán ma éppen hozzám lép oda és csak ennyit mond:
Gyere. Még nem késő.
Sajgó Balázs
Forrás, fotó: Vatican News
