Advent első vasárnapjával az Egyház új liturgikus évet kezd. Mint minden liturgikus időszak vagy esemény, így az advent sem csak emlékezés: több annál. Emlékezni a liturgiában annyit jelent, mint megújítani, feleleveníteni, újra átélni egy eseményt. Minden liturgikus emlékezés felelevenít egy találkozást Isten és ember között, és ennek a találkozásnak a lényege újra valósággá lesz: Isten kegyelmének kiáradása. Ha tehát ma és egész adventen keresztül Urunk eljövetelét várjuk, akkor ez nem csupán visszaemlékezés egy olyan eseményre, amely kétezer esztendővel ezelőtt történt, hanem valóság, valódi Isten-várás, annak minden kegyelmével.
Advent ünneplése az Isten eljövetele utáni vágy tudatosítása. Ebben az időszakban újra megéljük, hogy Isten belép sötétségünkbe. Az a tudat pedig, hogy ez a belépés történelmileg már megtörtént, örömmel tölt el bennünket, mert imánkra, hogy "Jöjj el Urunk!", halljuk mindjárt a választ is: Az Úr már eljött.
Az egész adventi lelkület három gondolatkörre, három hangulatszínre osztódik: sóvárgás, ima, öröm. Ezt a három adventi lelkületet mintegy megtestesíti három nagy személyiség, akikkel az adventi olvasmányokban a leggyakrabban találkozunk: Izajás próféta, Keresztelő Szent János és Mária - három kor képviselője, három lelkület hordozója.
Izajás távolból hirdette a Megváltó eljöttét, nemzedékek itták szomjas szívvel biztató szavait: "Íme, a szűz méhében fogan és fiat szül". Keresztelő János Krisztus közvetlen eljöveteléről tesz tanúságot, és amikor megtérésre hív, Izajás próféta szavát is visszhangozza, aki a száműzetés keserveiben megritkult, reményvesztett népet bátorította és készítette a hazatérésre. Mária a beváltott isteni ígéret boldog tanúja.
Forrás: Szentmártoni Mihály - Adventi ihletek
Leave a Comment