Egyre kevésbé érdekel, hogy mi az élet értelme. A kérdés túlságosan tág, túlságosan elvont. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan lehetséges egyáltalán emberként létezni. Hogyan lehetséges felébredni minden reggel úgy, hogy tudom: semmi sem marad érintetlen. Nem marad érintetlen a testem, az emlékeim, a kapcsolataim, azok az emberek, akiket szeretek, és végül az a világ sem, amelyet otthonomnak nevezek. E felismerés nem pesszimizmus. A valóság leírása.
Sajátos lények vagyunk mi, emberek, mert képesek vagyunk nemcsak létezni, hanem tudatában lenni saját létezésünk végességének is. Kevés felismerés hat olyan mélyen az emberi tudatra, mint annak bizonyossága, hogy egyszer elérkezik egy pillanat, amikor többé nem leszünk jelen ebben a világban. Ez a tudás nem a halál bekövetkezésekor születik meg – már jóval előtte velünk él. Ott van minden tervünk mögött, minden kimondott ígéretben, minden szeretetteljes érintésben, minden kapcsolatban, amelyhez kötődünk. A jövő gondolata ezért egyszerre hordozza magában a lehetőséget és a veszteség árnyékát: minden elképzelt holnap mögött ott rejtőzik annak tudata is, hogy egyszer nem lesz több holnap.
Ahalálfélelem ezért nem egyszerű érzelem. Nem olyan, mint a félelem egy vihartól vagy egy magas szikla szélétől; sokkal mélyebben épül be a tudat szerkezetébe. Nem egy eseménytől félünk. Attól félünk, hogy bármelyik esemény lehet az utolsó. A legkülönösebb mégsem ez. A legkülönösebb az, hogy ennek ellenére képesek vagyunk szeretni.
Ha valóban felfogjuk, hogy minden kapcsolat véges, minden találkozás egyszer utolsó találkozássá válik, minden közösen átélt pillanat egyszer emlékké alakul, akkor mi késztet arra, hogy újra és újra kötődjünk? A szeretet első pillanatától kezdve magában hordozza a veszteség lehetőségét. Minél mélyebb a kötődés, annál nagyobb a fájdalom kockázata. A szeretet mégsem szűnik meg. Mintha az ember képes volna tudatosan vállalni azt, amiről előre tudja, hogy egyszer összetöri.
Ugyanez a paradoxon jelenik meg akkor is, amikor önmagunkra nézünk. Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az ember képes a legnagyobb gyengédségre és a legmélyebb kegyetlenségre? Hogyan fér meg ugyanabban a tudatban az együttérzés és a pusztítás? A történelem tele van olyan emberekkel, akik szerettek valakit, miközben mások életét semmibe vették. A rossz nem mindig torz arcot visel. Gyakran ugyanazzal az arccal néz vissza ránk, amely nevetni, sírni és szeretni is tud.
Ez a felismerés kényelmetlen. Sokkal egyszerűbb volna azt hinni, hogy a kegyetlenség mindig valaki máshoz tartozik. Hogy létezik egy jól elkülöníthető határ jó és rossz ember között. A valóság nem ilyen megnyugtató. Az ember nem két természetből épül fel. Nem létezik külön ember a szeretetre és külön ember a rombolásra. Ugyanaz a tudat hordozza mindkettő lehetőségét. Az erkölcs jelentősége éppen ebből fakad. Nem velünk született bizonyosság. Folyamatos döntés.
Azért annyira nyomasztó az igazságtalanság, mert a világ gyakran közömbös marad iránta. A betegség nem vizsgálja, kit támad meg. A földrengés nem mérlegeli az áldozatok jellemét. Egy daganat nem tesz különbséget szerető szülő és könyörtelen bűnöző között. A természet nem ismeri az igazság fogalmát. Az igazság az emberi tudat követelménye, nem a világegyetem tulajdonsága. Azt hiszem, ezért keressük újra és újra az értelmet ott is, ahol nem találjuk. Az elménk nem tud belenyugodni a véletlenszerűségbe. Okokat keres, összefüggéseket épít, történeteket alkot. Azt szeretnénk hinni, hogy a szenvedésnek célja van, mert akkor elviselhetőbbnek tűnne. A valóság nem garantálja, hogy a jó ember védelmet kap, és nem ígéri, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését. Ez a felismerés egyszerre felszabadító és nyomasztó. Felszabadít attól a várakozástól, hogy a világ igazságot szolgáltasson. Nyomaszt, mert ettől kezdve az igazság kizárólag rajtunk múlik.
A tehetetlenséget ezért nem a halál közelsége idézi elő. A tehetetlenség abból születik, hogy újra és újra eljutunk a saját határainkhoz. Megóvhatjuk a testünket, mégsem uralhatjuk teljesen. Tervezhetjük a jövőt, mégsem birtokolhatjuk. Szerethetünk valakit teljes szívünkből, mégsem óvhatjuk meg minden veszteségtől. Az emberi élet jelentős része annak felismerése, hogy a legfontosabb dolgok éppen azok, amelyek fölött a legkevesebb hatalmunk van.
Naponta találkozunk új betegségek nevével, új diagnózisokkal, új statisztikákkal, új figyelmeztetésekkel. Egyetlen lelet elegendő ahhoz, hogy a jövő, amelyet addig biztosnak hittünk, egyszerre idegenné váljon. A diagnózis nem csupán orvosi közlés. Egzisztenciális esemény. Egyetlen szó képes megváltoztatni az idő szerkezetét.
Létezik az élet előtte, és létezik az élet utána. Mégis újra felébredünk másnap. Ez az, amit a legnehezebb megérteni.
Az ember különös képessége nem az, hogy legyőzi a szenvedést. Arra nem képes. Nem az, hogy megszünteti a halált. Arra sem képes. A legkülönösebb képessége az, hogy a bizonytalanság ellenére képes folytatni az életet. Képes szeretni úgy, hogy ismeri a veszteséget. Képes remélni úgy, hogy tudja: a remény nem garancia semmire. Képes felépíteni egy jövőt, miközben pontosan tudja, hogy semmi sem biztosítja annak beteljesülését.
Nem a szenvedés az ember legnagyobb terhe. A szenvedés önmagában elviselhető. A bizonytalanság sokkal nehezebb. Az, hogy nem tudhatjuk, mikor változik meg minden. Hogy nem tudhatjuk, melyik ölelés az utolsó, melyik beszélgetés ismételhetetlen, melyik hétköznapi pillanat válik egyszer pótolhatatlan emlékké. Az ember nem a halál időpontjától fél a legjobban. Attól fél, hogy nem ismeri azt.
Mégsem jutunk el arra a következtetésre, hogy az élet értelmetlen (legalábbis nem mindig és minden helyzetben). Éppen ellenkezőleg. Minél mélyebben értjük saját végességünket, annál világosabbá válik, hogy az érték nem a maradandóságból születik. Éppen a mulandóság ad súlyt minden gesztusnak. Az ölelés értékét nem csökkenti, hogy egyszer véget ér. Növeli. A szeretet jelentőségét nem kisebbíti a veszteség lehetősége. Felerősíti. Az élet nem annak ellenére értékes, hogy véges. Azért értékes, mert véges.
Semmi sem marad érintetlen. Sem a test, sem az idő, sem a kapcsolatok, sem mi magunk. Mégis éppen ebből a törékenységből születik minden, amit emberinek nevezünk. Abból a képességből, hogy a végesség tudatában sem mondunk le arról, hogy szeressünk, bízzunk, alkossunk és értelmet keressünk ott is, ahol a létezés nem ad egyértelmű magyarázatot saját titkaira.
Ferencz Emese
