„Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged.” (Sir 38,9)
Ez az ige első olvasatra világos, szinte feltétel nélküli kijelentésként hat: a betegség helyzetében adott cselekvés az imádság, amelyhez a szöveg gyógyulást rendel. A mondat egyszerűsége azonban megtévesztő. Minél inkább konkrét élethelyzetek felől próbáljuk értelmezni, annál inkább kirajzolódik az a feszültség, amely az ilyen típusú bibliai kijelentések és a tapasztalati valóság között húzódik.
A mindennapi vallásos nyelvhasználatban az ilyen igék gyakran gyorsan mobilizálható válaszokká válnak. Elhangzanak tanácsként, bátorításként, olykor szinte automatikus reakcióként súlyos helyzetekre. Ugyanakkor kérdéses, hogy ez a könnyű idézhetőség nem rejti-e el azt a súlyt, amelyet az ige eredetileg hordoz, amikor nem elvont igazságként, hanem egzisztenciális tapasztalatként kerül szembe az emberrel.
A probléma különösen élesen jelenik meg a szenvedés és a tartós betegség kontextusában. Amikor valaki hónapokon vagy éveken át imádkozik gyógyulásért, miközben a tapasztalata nemhogy a javulást, hanem az állapot romlását mutatja, akkor az ige nem pusztán vigasztaló kijelentésként működik tovább. Ilyenkor a szöveg és a valóság közötti feszültség nem elméleti kérdésként jelentkezik, hanem személyes és sokszor fájdalmas tapasztalatként.
Ebben a helyzetben különösen problematikussá válik az a vallási beszédmód, amely az imádságot és a gyógyulást közvetlen oksági viszonyba állítja. Mert bár az ilyen kijelentések szándéka gyakran a remény fenntartása, a konkrét egzisztenciális helyzetekben mégis könnyen átalakulhatnak implicit elvárássá vagy hallgatólagos magyarázati sémává. Ha az imádság „eredménye” a gyógyulás, akkor az elmaradó gyógyulás szükségszerűen új jelentést kap, amely nem mindig tehermentes.
Nem ritka, hogy az ilyen nyelvhasználat visszamenőleg is értelmezni kezdi a szenvedést: mintha a gyógyulás elmaradása valamilyen hiányra, elégtelenségre vagy nem megfelelő hitgyakorlásra utalna. Még akkor is, ha ez nincs kimondva, a logika könnyen ebbe az irányba mozdul. Ez pedig tovább nehezítheti azok helyzetét, akik amúgy is kiszolgáltatottak.
Közben a bibliai hagyomány maga ennél sokkal összetettebb képet mutat. A Szentírás nem egységes rendszere a jutalom és következmény mechanikus összekapcsolásának. A panaszzsoltárok, Jób könyvének radikális kérdésfelvetése, a prófétai hagyomány belső feszültségei, vagy az igaz szenvedésének motívuma mind azt jelzik, hogy a hit nyelve nem redukálható egyszerű oksági sémákra. A bibliai szövegvilág inkább egy olyan térként írható le, ahol a kimondott hit és a megélt tapasztalat gyakran feszültségben áll egymással, anélkül hogy ez a feszültség feltétlenül feloldódna.
Ezért különösen problematikus, amikor a köznyelvi vallásosság bizonyos igéket kiragad ebből az összetett szövetből, és egyértelmű, univerzálisan alkalmazható elvvé formálja őket. Nem feltétlenül rossz szándékkal történik ez: sokszor éppen a bizonytalanság csökkentése, a vigasztalás vagy a kapaszkodó keresése áll mögötte. Mégis felvethető, hogy az ilyen leegyszerűsítés nem vesz-e el valamit abból a bibliai tapasztalatból, amely éppen a bizonytalanságot is képes volt nyelvbe foglalni.
A szenvedő ember számára ugyanis nem mindig az a legégetőbb kérdés, hogy elméletileg hogyan értelmezhető az imádság hatása, hanem az, hogy a kimondott vallási nyelv nem növeli-e tovább a terhet, amelyet már amúgy is hordoz. Az a mondat, amely egyesek számára reményt jelent, mások számára hallgatólagos kérdéssé válhat: vajon helyesen imádkoztam-e, vajon elég volt-e az, amit tettem, vajon mit jelent az, hogy nem történt meg, amit kértem.
Ezek a kérdések nem szükségszerűen vezetnek hitetlenséghez. Számomra azt jelzik, hogy a hit nyelve nem mindig stabil vagy egyértelmű, hanem erősen kontextusfüggő, és adott helyzetekben könnyen átfordulhat önmagát terhelő beszéddé is.
A kérdés így nem pusztán az ige teológiai értelmezésére vonatkozik, hanem arra is, hogy milyen felelőssége van a vallási nyelvnek a szenvedés konkrét helyzeteiben. Hogyan lehet beszélni az imádságról úgy, hogy közben ne váljon az elmaradt gyógyulás hallgatólagos magyarázatává, és ne terhelje tovább azt, aki már eleve a határokig jutott?
A válasz nem látszik egyértelműnek, és talán éppen ez a bizonytalanság az, amellyel a vallási beszédnek újra és újra szembe kell néznie.
Ebben a feszültségben válik különösen beszédessé az a fajta jelenlét, amely nem magyarázni akar, és nem is értelmezni, hanem egyszerűen közel maradni. Ahogyan Ferenc pápa gyakran hangsúlyozta és gyakorolta is a betegek között: a találkozás nem válaszokat, hanem jelenlétet ad. Nem oldja fel a szenvedés értelmezési problémáit, de nem is hagyja az embert egyedül bennük. Ez a közelség nem magyarázat, inkább ellenpont: annak a gesztusa, hogy a kimondhatatlan mellett is lehet maradni valakivel.
Ferencz Emese
