"Hozzátok a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült." (Lk 15,22-24)
Mindannyiunk életében könnyen bekövetkezik a tékozló fiú állapot, amikor a lejtőn elindulva, megállás nélkül rohanunk a vesztünkbe, kezünkben az atyai örökséggel, melyből növekedni kellene. Zuhanás közben még nem fogjuk fel, mi történik velünk, csak a gödör legmélyén jövünk rá arra, hogy hová jutottunk. Milyen nagy ebben a helyzetben is az Atya irgalma. Még a tékozló fiú sem hiszi, hogy van visszaút, mégis atyja vár rá, hiszi, hogy tévútra tért fia vissza fog térni. Eléje siet, gyűrűt húz ujjára, új ruhába öltözteti, hizlalt borjút vágat, ünnepséget rendez.
Ha a sárba ragadva én is ki tudom mondani, hogy "felkelek, és atyámhoz megyek", ha rájövök arra, vakvágányra léptem, mely egyre távolabb visz az atyai háztól, akkor engem is ugyanígy fogad vissza, mert engem is vár, az én ünneplő ruhám és gyűrűm is elő van készítve.
Mennyire igaz: "ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem." Meddig távolodok még Atyámtól? Jó nekem itt? Vagy "felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened?" Higgyem el: ő vár rám! Örök szeretettel!
Böjte Csongor diakónus, Csíkszentdomokos
"Innovatív szemlélet: új megközelítések kidolgozása, kreativitással és bizonyos merészséggel."
Fotó: vasarnap.hu
